Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
I Emlékezés a bánhidai munkatáborra 111 tunk végig Tatabányára, de ha lenézek bal felé, keskeny, fasoros-poros utat látok. Ez volt hajdan „az” országút, ezen zajlott a forgalom. És bírta a terhelést. Egyébként mi alaposan megmértük az itteni utak hosszát- szélességét, „teherbíró képességét”. A Kömye felé vezetőt úgy megismertük, mint a tenyerünket: menetelve, guggolva, kúszva, olyan figurákban, amilyet csak ki tud találni a katonai fantázia. A faluról rajzolt, emlék-képet hadd egészítsem még ki Bíróék szatócsboltjával. (A fiú velünk szolgált: micsoda szerencse, a családdal egy faluban lenni!) Én magam sósbor- szesszel töltött Diana-cukorkáért tértem be rendszeresen hozzájuk. Sok minden mást is láthatott még, mindezek csak a szerző igen halvány, futó emléktöredékei a faluról. S most itt vagyunk az erőműnél. Nem túlságosan esztétikus, hatalmas tömb, kémények. A Centrál-tó adja a hűtővizet, s most még — amíg kaszával-kapával neki nem fogunk menni - a felület harmada szélborzolta nádas, annak minden szépségével, kövér halakkal, madarakkal. De hogy némi prózát is tegyek e tavi hangulathoz, elmondom: a csendőrök minden „illegálisan” pecázó bányászhorgászt elkergettek a partról. (Információs forrásom: találkozás egy öreg vájárral 1988-ban.) A bánhidai villamos központ (Talbot Centrale), Magyarország első korszerű, országos jelentőségű áramtermelője a tó partján, tüzelőszere silány minőségű, más célra fel nem használható szén. Berendezése távvezetékekkel, al-állomásokkal és lakótelepekkel együtt 38,5 millió pengőbe került, évi teljesítménye 180 millió kwó. Az áramszolgáltatás 1930 júniusában indult meg. A bővítésről, tehát a munkatábor 1940-1944-es életéről szól majd beszámolóm teljes második fele, még valamit azonban el szeretnék mondani munkahelyünk történetéről — időben röviden előre ugorva. Az erőmű igazgatói szobájában üldögéltem, (hogyan kerültem ide jó négy évtized múltán, később elmondom). Ezerkilencszáz- nyolcvannyolcat írtunk. Várakozás közben gépiesen az asztalon heverő újság, az üzemi lap, a Tatabányai Hőerőmű után nyúltam. Ránéztem a főcímre és felcsillant a szemem: hiszen ez éppen időszerű tudósítás! S most (újabb jó két évtized múltán), hogy ismét a múlttal foglalkozom, még inkább az. A magyar közcélú áramszolgáltatás megindulásának századik évfordulóján - tehát 1988-ban - ünnepséget rendeztek szakmai és politikai előkelőségek részvételével Grósz Károlynak, az MSZMP főtitkárának és miniszterelnöknek, Berecz Frigyes ipari miniszternek és Fock Jenőnek, a MTESZ elnökének (volt, igen kitűnő miniszterelnöknek) a jelenlétében Budapesten és még két helyen. Ünnepi ülést tartottak a bánhidai erőmű kultúrotthonában is. Dicsérő szavak hangzottak el az itteni erőmű működéséről, fejlődéséről. Magam is csodálkozva vettem tudomásul, mennyi elégedettséggel olvasom a tudósítást, a méltatásokat: a mi kezünk munkája is benne volt azokban a sikerekben, amelyről az ünnepi szónokok beszéltek. Bár egyetlen szó sem hangzott el a munkásszázadról. Nem tisztem az erőmű műszaki sorsának követése, csak két mozzanat még. Szántó Erika rendező 2002-ben dokumentumfilmet forgatott a munkaszolgálatos múltról, s ebben én a helyszínen, azon a mólón mondtam el történetemet, amelyet hajdan mi építettünk. Ekkorra az üzemet már „ideiglenesen” leállították. S e sorok
