Tanulmányok Tolna megye történetéből 11. (Szekszárd, 1987)
Glósz József: Az alsó- és középfokú oktatás története Tolna megyében az önkényuralom időszakában (1849-1867) • 5
Glósz József Az alsó- és középfokú oktatás története Tolna megyében az önkényuralom időszakában 1849-1867. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, majd ennek leverése gyökeresen új helyzetet teremtettek Magyarország történetében. Egyrészt a forradalom vívmányaként megszűnt a feudalizmus legalapvetőbb intézménye a jobbágyság, másrészt a szabadságharc idegen segítséggel történő leverése lehetőséget adott arra, hogy a császári kormányzat kísérletet tegyen Magyarországnak a birodalmon belüli különállása felszámolására, egy a tartományok, országok és népek feletti összbirodalom megteremtésére. A centralizációs törekvések nem voltak új keletűek, a feudalizmus kései szakaszában kibontakozó Habsburg abszolutizmus állandóan napirenden lévő feladatai közé tartozott Magyarország betagolása a birodalomba az örökös tartományok mellé, kihíva maga ellen az ország rendi színezetű ellenállását. Az a tény, hogy az abszolutizmus a XVII-XVIII. században önmagában véve még haladó, a rendiség pedig túlhaladott volt, másrészt a rendi alkotmány az ország függetlenségének s ezzel jövőjének biztosítéka is volt, nagyon összekuszálta a társadalmi haladás és reakció közötti frontvonalat. A felvilágosult abszolutizmus időszakában ez a haza, vagy haladás dilemmájában fejeződött ki. Az ellentmondás feloldása a reformkorban következett be, amikor a liberális nemesség a nemzeti függetlenség védelme és kiterjesztése mellett a polgári átalakítás gondolatát is vállalta, sőt a kettőt egymást kölcsönösen feltételező koncepcióba ötvözte. A frontvonalak tisztázódása a másik oldalon is bekövetkezik: A polgári forradalmak, az ébredő nemzeti mozgalmak időszakában a XIX. században a Habsburgok már nem vállalhatják a jozefinizmus örökségét, s lemondanak a még oly szerény felülről jövő reformok gondolatáról is, az abszolutizmust, a nemzeti elnyomást most már a túlhaladott feudális viszonyok védelmével kapcsolva ősze. Míg II. József a birodalom és a társadalmi rend biztosítékát a reformokban látta, addig Metternich számára a fennmaradás egyedüli garanciája a meglevőhöz való merev ragaszkodás volt. E politika csődje az 1848-as forradalomba torkollott, amely egyidejűleg biztosította Magyarország számára az eddiginél nagyobb önállóságot és a feudális viszonyok felszámolását. Az országra kényszerített szabadságharc bukása után a birodalom vezetésének régi vágya teljesült: minden korlátozástól mentesen, tetszése szerint szervezhette újjá a birodalmat. Bár abban egységesek voltak, hogy Magyarországot az önálló államiság minden ismérvétől meg kell fosztani, de a továbbiakat illetően nem uralkodott egyetértés. A föderalizmus hívei az arisztokrácia vezetésével az eddigi tartományi keretek között rendi színezettel akarták újjászervezni a birodalmat. A centralizmus hívei - a bürokrácia, a hadsereg vezetése - a föderalizmusban is a nemzeti aspirációknak és a levitézlett, 1848 előtti vezetésnek tett engedményeket látott, s helyette a birodalomnak teljes, a katonai erőn nyugodó centralizációjára törekedett. Támogatta a centralizációt a birodalom német nagypolgársága is, bár azt alkotmányos alapon képzelte el. 1 Az olmützi alkotmány a centralizációs törekvések sikere volt, majd annak 1851-ben történő visszavonása a centralizációs politika abszolutisztikus úton történő megvalósítása melletti döntést jelentette. 2 5
