Tanulmányok Tolna megye történetéből 10. (Szekszárd, 1983)

Szilágyi Mihály: Az újratelepülő Tolna megye (1710-1720) • 33

szagot részesítették előnyben, míg az ekés földművelők igavonó állatokat tartottak. Az állatfajok gyakorisága és az etnikum közti kapcsolat már nem ennyire világos. A rácokról régóta tartja magát az a nézet, hogy vándorló életmódjuknak jobban megfelelt a ló és a birka. Pedig ekés-földművelő rác községgel is találkozunk, s abban egyetlen lovat és birkát nem találunk. A Mórágyon lakó 14 ráctól elkobzott állatok száma és fajta szerinti összetétele jó alkalmat nyújthat e sokat vitatott etnikum állattartási kultúrájának érzékeltetésére; az elkobzott állomány összetétele:

129 12 borjas tehén — 6 tinó — 14 ökör — 49 sertés 220 tyúk és csirke — 23 lúd — 25 kaptár méh. A parasztok igás jószágai között az ökrök vannak túlsúlyban. A gabonatermesztésen alapuló iregi, szakcsi és nagydorogi gazdálkodáshoz több (átlagban 2,2—3,2 db) ökör jut egy-egy gazdára, míg a szőlőtermelésből élő Szekszárdon és Pincehelyen kevesebb (1,2 és 1,8 db) található; a halászattal foglalkozó decsiek és dunaföldváriak átlagban csak 1,5 db-al rendelkeznek.

130 Természetesen egy-egy településen belül észre kell vennünk, hogy pl. a gazdák számához mérten kevés ökröt tartó Szekszárdon a többször említett Csötönyinek 9, a decsi Kora Jánosnak és Pap Jánosnak 6—6 saját ökre van. Az állatállomány elemzésénél nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a munkavégzés jellege milyen állatot igényel. A Dunamenti lóvontatásos hajókra gondolva tüstént megértjük, hogy Dunaföldváron 50 saját és 11 bérelt lovat tartottak a gazdák. Tolnán pedig, ahol 1720-ban egyetlen ökrük sem volt a gazdáknak, 23 lovat tartottak. A terepviszonyok és a kialakult szokások is hatással lehettek a lassú járású, nagy erejű ökrök, illetve a mozgékony lovak elterjedésére. Az oly híressé váló tamási és regölyi lótenyésztésnek 1720 körül még a csírái sem találhatók. A megye községeinek egyharmadában 10 vagy ennél is kevesebb lovat számláltak (köztük van Bátaszék, Gyönk, Őcsény és Szakcs). A ráclakta települések lóállománya nem marad el a magyar falvak átlagos ellátottságától, jóllehet nem mindegyiküknél mutatható ki számottevő ekés földművelés. Feltehetően a községüktől távolabb fekvő szőlőhegyekbe és a vásárokba szívesebben jártak el a gyors járású lovakkal vagy ekhóskocsikon. Régóta közismert a vásáros rácok (s tegyük hozzá a cigányok, görögök és zsidók) lótartása.

131 Az igásállomány utánpótlását és a nép élelmezését szolgálta 1720-ban a megye gazdaságaiban számlált 1900 darab tejelő és meddő tehene. Majdnem minden gazdának van tehene. A későbbiekben nevezetessé váló bonyhádi tájkörzetben ezidőtájt még nem számottevő a tehénállomány. Az apari rácok kezén átlagban 1,4 db volt, ugyanott a magyaroknál 1,2 darabot számlálnak. A teveli német gazdáknál még kedvezőtlenebb a helyzet: 22 gazdának csak 18 tehene van. A nevezetesebb tehéntartó helyek a következők: Pincehely (181 db), Dunaföldvár és Decs (107 db), Ozora és Simontornya (90 db), Szekszárd (86 db). A megye tíz helységében található a tehénállomány 44 százaléka. A vagyoni differenciálódás a tehéntartásban is nyilvánvaló. A pincehelyi Palotai és Varjas 4—4 tehénnel és üszővel, a dunaföldvári Páli 6 tehénnel és 4 üszővel, az ozorai Bandy 5 tehénnel, a szekszárdi Csötönyi 13 fejős tehénnel rendelkezik. A lakosság létszámához mérten sok tehenet találunk Bölcskén, Diósberényben, Pakson, Pincehelyen és Tamásiban. Kevés: Bátán, Bátaszéken, Dombóváron, Döbröközön, Tevelen és Tolnán. 85