Tanulmányok Tolna megye történetéből 10. (Szekszárd, 1983)

Dóka Klára: Lecsapolások öntözések Tolna megyében (1885-1948) • 381

rétek csökkenése, az állattartás kül- és belterjes formájának visszaesésére mutat. A megfelelő kereskedelmi lehetőségekkel rendelkező, fejlődő községekben azonban igen nagy szerepe volt az állattartásnak, ami az intenzív rétgazdálkodást tette szükségessé. Az öntözések A megye mezőgazdaságában már a múlt század második felétől egyre nagyobb jelentősége volt az öntözéses gazdálkodásnak. Először az 1863-as katasztrofális aszály után vált szükségessé és fontossá a nyári hónapokban a csapadék pótlása. Az 1880-as évektől a kultúrmérnökök az öntzözések ügyét ismeretterjesztő előadásokkal, tervek készítésével, a munka helyi irányításával igyekezték elősegíteni. A könnyebb technikai megoldások — az országos viszonyokat tekintve — a dombvidéken kínálkoztak, ezért az első öntözőtelepekkel a Dunántúlon találkozunk. Ezeket kezdetben nem kötötték engedélyhez, az öntözések tulajdonosainak azonban a molnárokkal gyakran vitát kellett folytatni. Az öntözések ügyét előre vitte a vízjogi törvény is, amely már módot adott arra, hogy az öntözőtelepek birtokosai szombat este 9-től hétfőn hajnali 3 óráig a malomtulajdonosok kártalanítása nélkül a vizet használják. A törvény lehetőséget adott, hogy a 100 holdnál nagyobb területeken — ha az érdekeltek 2/3 része kívánta — öntözőtársulatot alakítsanak. Ez a kisbirtokosok számára jelentett előrelépést, akiknél az öntözőtelepek létrehozását a tőkehiány akadályozta. Az 1900:30. te. lehetővé tette társulatok alakítását abban az esetben is, ha a tagok 1/3 része kívánta, sőt a megalakult szervezetek számára állami támogatást is kilátásba helyezett. E rendelkezés nyomán az országban néhány öntözőtársulat megalakult, de a törvény bonyolult előírásaival nem hozta meg a várt eredményt. így az egyes telepek általában különálló vállalkozásként, a tulajdonosok "költségén épültek rneg. A XIX. század végétől sokat fejlődött az öntözések módja, technikája is. Az 1880—1890-es években a folyók és patakok vizét csatornákban a rétekre, legelőkre vezették, ahol az időnként megismétlődő árasztásos öntözés nem tett a növényekben kárt. Az 1900-as évektől a barázdás öntözés kezdett tért hódítani, amelyet főként a bolgárkertekben alkalmaztak. Az 1920-as évektől vált ismertté a permetező öntözés, amely már a szántóföldeken is megfelelő volt. Változott a vízikivétel módja is. A rétöntözések alkalmával a vízkivételt duzzasztás segítségével oldották meg, és a víz gravitációs úton jutott el a csatornákba. Az 1900-as évektől a szivattyúk kezdtek elterjedni. A műtárgyak a XIX. század végéig fából készültek. Ahol nem volt lehetőség az újjáépítésre, ott a fa korhadása miatt néhány évtized múlva be kellett szüntetni az öntözést. Az újjáépített vas és beton műtárgyak azonban már időtállónak bizonyultak. 1910ben a Földművelésügyi Minisztérium olyan rendelkezést hozott, hogy a régi öntözőtelepek felújítására a tulajdonos teljes összegű államsegélyt kaphat, míg az új öntözőtelepek 50 százalékig terjedő segélyben részesülnek. Ez meggyorsította a telepek korszerűsítését. Az árasztásos, és néha a barázdás öntözéseknél problémát jelentett a felesleges víz (csurgalék) elvezetése is. A levezető csatornahálózat komoly összegekbe került, amit a birtokosoknak kellett megfizeíni. Ez a beruházás látszólag semmilyen formában nem térült meg.

104 Mivel Tolna megye tipikusan a nagybirtok megyéje volt, az első öntözőtelepek is a nagybirtokosok érdekeit szolgálták. Ezeket elsőként a Sió és a Sárvíz 396