Tanulmányok Tolna megye történetéből 10. (Szekszárd, 1983)
Dóka Klára: Lecsapolások öntözések Tolna megyében (1885-1948) • 381
kei legelőbirtokosság végzett lecsapolási munkát. 87 kat. holdat vízmentesítettek, a felesleges vizet csatorna segítségével vezették a Dunába. Mivel a csatornában ingadozó vízjárásra kellett számítani, a parton töltéseket építettek. 88 Pincehely községben 1940-ben az utcákon időnként összegyűlt csapadékvizet kellett elvezetni. Az utak mentén ezért árkokat, gyűjtőcsatornákat létesítettek, amelyeket a korábban kiásott „Délő" csatornába vezettek. A végső befogadó a Kapós lett. 89 Bátaszéken 1938-ban a Zsiráki-dűlőt csapolták le. A községet, mint említettük, ekkor tagosították, ezért vált szükségessé e munka elvégzése is, amelyet végül 2950 m csatorna építésével sikeresen fejeztek be. 90 Szintén 1938ban csapolták le Bátaszék-Űjtelepen a Lajvér-puszta alatti réteket, 54 kat. hold 725 négyszögöl terjedelemben, 91 majd 1939-ben sor került a régi település határában fekvő és az alsónyéki rétek víztelenítésére is. Lecsapoló főcsatornát és mellékcsatornákat létesítettek, a 113 kat. hold 489 négyszögöl területen összegyűlt vizet a Szekszárd—Bátai Ármentesítő Társulat lecsapoló csatornájába vezették. 92 Bátaszéken a Malomrét-dűlő felesleges vizét — 408 m árkon keresztül — szintén e társulat csatornájába juttatták, és ezzel 20 kat. holdat szárítottak ki. 93 Györköny községben, Hencse pusztán, lakott területen 1942-^ben létesítettek lecsapolást, 94 Tolnán a Budapest—eszéki állami út töltése mellett összegyűlt vizeket kellett levezetni. E lecsapolás tervét — az államépítészeti hivatal kérésére — 1941-ben Lakos Adolf mérnök készítette el. 95 Mözs községben 1937-ben mentesítették a belsőségeket, 1944-ben pedig az egyik birtokos, Széchenyi Domokos költségén létesítettek — mindössze 7 telek nagyságú területen — lecsapolást. 96 A két világháború között a községi lecsapolások, vízmentesítések részben közegészségügyi célokat szolgáltak, részben az 1930-as évektől általánossá váló tagosítások miatt váltak szükségessé. Szerepük volt azonban a földhasználat módjának megváltoztatásában, a szántók kiterjesztésében is. A lecsapolás ebben az időben is többnyire nyílt árkokkal történt, de a belsőségekben találkozunk boltozott csatornákkal is. A lecsapolások harmadik formája az alagcsövezés volt. Magyarországon az első alagcsövezést 1852—1854-ben, a Vas megyei Szentlőrincen létesítették, majd egyre több fejlett dunántúli birtokon találkozhatunk a vízlevezetés ilyen módjával. Főleg a hideg, nehéz talajokat volt érdemes alagcsövezni, a hegy- és dombvidékeken. Probléma volt a munkához szükséges alagcsövek beszerzésével, mivel a téglagyárak nem szívesen készítették azokat. 1882-hen a Vidats-féle vasgyár rátért a kézisajtók gyártására, és ettől kezdve az alagcsöveket a felhasználás helyén készítették. Gondot jelentett a munkaerő biztosítása is. A teljesítménybérben dolgozó kubikosok és napszámosok nem szívesen vállaltak ilyen munkát, legfeljebb külföldieket lehetett hívni. Az alagcsövek számára ugyanis szűk árkokat ástak, amivel a kubikosok nem kerestek jól. 97 A kultúrmérnöki hivatalok az alagcsövezést a talajjavítás legfontosabb módjának tartották, ezért maximális segítséget adtak az ilyen munkát végző birtokosoknak. Nemcsak a terveket készítették el, hanem segédmérnököket, rétmestereket is adtak a munka irányítására. Egyébként is az volt a vélemény, hogy az alagcsövezést szakember nélkül nem érdemes elkezdeni. 98 Tolna megyében a századfordulóig több jelentős alagcsövezést hajtottak végre. 1890-ben Leperden, Dőry Vilmos 100 kat. holdas birtokán, 99 1891-ben Schlossberger Zsigmond 287 kat. holdas felső-iregi határában, 100 majd 1897-ben és 1898-ban Geisz László és Hagymási Károly kisebb területeinek alagcsövezésére került sor. 101 393
