Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

küldik a szomszédos Szekszárd mezővárosba, ahol a gimnáziumi tananyagot szókták nekik megtanítani — egészen a grammatikáig". (Meg kell jegyezni, hogy ugyanezen összeírás tanúsága szerint a tolnai tanítónak 30 „nyári" tanulója is volt, így valószínűleg nem a munkátlanság, hanem a külön jövedelemtől való elesés mondatta el vele a panaszt.) De a helyi lehetőségeket sem hagyta Baróthy mester kihasználatlanul (bár a szerződés szerint a helyi igények kielégítése miatt alkalmazták őt): egy kötelezvénylevél tanúsága szerint egy szekszárdi gyermeket 7 éven keresztül tanított 20 forintokért és 5 garasért (azaz 15 krajcárért). Ennek fejében a gyermek anyja — egy parasztasszony — a hegybíró előtt kötelezte magát: ha eladja a borát, „minden pör és patvar nélkül" maga viszi meg tartozását, de ha ezt a „fogadását megmásolná, szabad légyen fellyebb emiétett Baróthy Mihály úrnak annyit érő jószágomra uraság tisztye által kezét reá tenni"?* Mindez talán bizonyíték lehet arra — mindazzal együtt, amit a tanítói jövedelem nagyságával és összetételével kapcsolatban eddig elmondtam — hogy a tanító, ha nem is dúskált az anyagi javakban, semmi esetre sem volt az az elesett, nyomorgó és sajnálatra méltó szellemi proletár (legalábbis Tolnában, a XVIII. sz. utolsó negyedében nem), mint amilyennek későbbi szerzők néha az egész tanítóságot ábrázolják. 7. A TOLNA MEGYEI NÉPOKTATÁS HATÉKONYSÁGA; AZ ISKOLÁBA JÁRÖ GYERMEKEK SZÁMÁNAK NÖVEKEDÉSE 1771—1789. KÖZÖTT Az eddigiek során bemutattam, hogy Tolnában a XVIII. sz. utolsó negyedében az országosnál valamivel jobb volt a népoktatás helyzete: mind az iskolák, mind a tanítók száma magasabb volt, mint sok más megyében és alig akadt falu, ahol ne tevékenykedett volna legalább 1 iskolamester (olyan azonban több is volt, ahol 4 tanító működött). Ennek ellenére az írástudás térhódítása rendkívül lassú volt, Benda Kálmán szellemes és reális konklúziókat nyújtó felmérése szerint 1767-ben, az úrbérrendezés évében a Tolna megyei falvak, mezővárosok bíráinak és esküdtjeinek, tanácsosainak mindössze 9%-a ismerte annyira a betűt, hogy legalább a nevét rá tudta sajátkezűleg írni az urbáriumra. Látszólag ellentmondás van Benda adatai és a Tolna megyei népiskolák magas száma között (hiszen az úrbérrendezés időszakában a megye településeinek 80%ában működött már népiskola!). Mi lehet az oka annak, hogy Sopron megyében (ahol Benda szerint is a helységek 75%-ában volt csak tanító) a települések 49%ában legalább 1 falusi elöljáró sajátkezűleg le tudta írni a nevét, de a falvak 28%-ában három ilyen is akadt — Tolnában viszont (ahol 103 településnek 105 iskolamestere volt — tehát nem 75, hanem 102%-os az arány) csak 9%, illetve 2% ilyen akadt.

35 A kérdésre két választ lehetséges: vagy más volt Tolnában és Sopronban az oktatás (azzal, hogy hatékonyabb munkát végeztek a soproni tanítók, mint tolnai kollégáik, e nagy különbséget nem lehet megmagyarázni) — vagy az, hogy az urbáriumon szereplő aláírások (összeírási „lezserség" vagy egyéb ok miatt) nem tükrözik a valóságos írástudást. Vannak is adatok Tolnából, amelyek azt mutatják, hogy gyakran a falu tollát vivő jegyző maga írta le az okmány hitelesítőinek vagy elfogadóinak névsorát (ezért azonos mindenütt „az aláírás" betűvezetése) és a megnevezett személyek „tulajdon kezük keresztvonásával" erősítették meg, így tették hitelessé az okmányt. Erre példát nyújt Dunaszentgyörgy nemesi község statútuma, amelyet 1776-ban — a megalkotást köve148