Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

tanító közül 37 kapott az esketésnél való közreműködésért stólapénzt (a földváriban 12, a simontornyai járásban 9, a völgységiben pedig 16 iskolamester). A copulatio tanítói stóladíja rendkívül eltérő: a legkevesebb — amennyiben az összeírási adatoknak hinni lehet — Bátán (5 dénár), a legtöbb Földváron, Tevelen, Kakasdon, Grábócon, Cikón és Bonyhádon (mindenütt 28 és 2/3 d.). Az újasszony-avatás és a házasságkötés, esküvő között ugyanaz a viszony, mint amit előbb a keresztelőről és anyaavatásról szólva bemutattam: mindössze 8 tanítómester kapott ezen a címen stólapénzt (ezek közül 4 a simontornyai járásban tevékenykedett). A tarifa azonban itt kisebb, nem az esketési díj fele, hanem csak 5 dénár — Tolnán és Udvariban pedig csupán 2,5 dénár. Az összeírások ezen adatainál is gyakran talál a kutató érdekességeket: Udvariban például a tanító esketésért nem kap egy dénár stólapénzt sem, új asszony-avatásért azonban igen; Kakasdon az új asszony-avatási szertartások száma kisebb, mint a házasságkötéseké (másutt ezek száma pontosan megegyezik) stb. A három járás 87 ludimagister-e közül 19-en a hirdetőlevél kiállításáért is kaptak némi pénzt (a simontornyai járásban 10-en, a völgységiben 9-en). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a megye többi helységének plébánosa figyelmen kívül hagyta a tridenti zsinat „Tametsi" dekrétumát (amely kötelezővé tette a háromszori hirdetést), hanem csak azt, hogy ilyen falvakban a hirdetőlevél kiállítása vagy ingyen történt meg, vagy pedig az ezért járó stóladíj a plébánost illette meg. A hirdetőlevélért járó stóla nagysága 10 helységben 5 dénár, 9-ben pedig 11 és 2/3 dénár volt. A házasságkötések és a kiadott hirdetőlevelek száma általában megegyezik — kivétel Lengyel (itt az iskolamester kb. kétszer annyi hirdetésért, mint esketésért kapott stóladíjat) és Harc (itt a helyzet fordított). Az élet megmásíthatatlan törvénye szerint minden életpálya a temetőbe vezet, a végtisztesség megadásánál pedig már 200 évvel korábban is jóformán mindig ott volt a kántor — ezért nem meglepő, hogy a megye 116 iskolamestere közül 101 ezen a címen rendszeres stóla-jövedelemhez jutott. (A dombóvári járási összeírás adatai ebben az egyetlen stóla-tételben értékelhetők csak, így itt megyei összesített képet lehet bemutatni.) Az iskolamesterek és a temetésen való közreműködésért stólapénzt élvező tanítók száma két ok miatt nem egyezik meg: a nem-katolikus hívőközösségeknél (pl. görögkeletieknél) vagy azok egy részénél ilyen esetben a ludimagister-ek semmilyen stóladíjat nem kaptak a hívektől; másrészt azokban a falvakban, ahol több, azonos felekezethez tartozó iskolamester is működött, közülük csak az egyik (a kántor) kapott stólapénzt. Az 1777-es összeírási adatok szerint a temetési stóladíjjal kapcsolatban kétféle gyakorlat alakult ki Tolnában: 63 esetben akár felnőttet, akár fiatalkorút temettek — azonos összegű volt a stólapénz; 38 tanítónál azonban a „tarifa" eltért. Rendkívül érdekes azonban e kétféle gyakorlatot követő települések aránya: a dombóvári járásban 16 esetben egységes, 8-ban viszont eltérő a kétféle temetés „tarifája"; ez az arány a földvári járásban 19:3, a simontornyaiban 21:10, míg a völgységiben 7:17. Mi lehet az eltérések oka? A nemzetiségi különbség nem, mert az egyformán számos német településsel rendelkező simontornyai járásban az arány 2:1, míg a völgységiben 1:2,5. Felekezeti különbségek? Az eltérések ezzel sem magyarázhatók (a két kis járás felekezeti viszonyai körülbelül azonosak voltak). Az talán, amit a párbér átvállalásánál már említettem, tudniillik, hogy a két nagy járás előbbre tartott a gazdasági fejlődés útján? További kutatásokkal, elsősorban az esperesi ellenőrzések (canonica visitatio-k) jegyzőkönyveinek feldolgozásával lehetne talán ezt a kérdést megválaszolni. Ahol a felnőttek és fiatalkorúak temetési stóladíja megegyezett, e „tarifa" nagysága az alábbi volt: 144