Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

segédtanítóságot, hogy a természet rendje szerint bekövetkező időpontban átvegyék az apa vagy a rokon iskolamester „örökét". Kivételt képeznek az olyan falvak, amelyekben 1789-re már szerződésekkel rendezték az iskola és a tanítók helyzetét — az ilyen iskolák száma azonban 1789-ben még nagyon kevés volt (az összes Tolna megyei népiskola mintegy harmadánál történt meg eddig a rendezés, de ez csak néhány segédtanítóval is rendelkező iskolát érintett) és néha hiába rendelkezett így vagy úgy a kontraktus, ha az abban meghatározott összegeket a tanító nem kapta meg, mint ahogy a faddi vegyes (református és római katolikus) iskola mestere írta tabellájában 1789-ben: „a jelen való füzetesem, még oda vagyon, de vagyon reménségem, hogy megkapom". 6. A TOLNA MEGYEI ISKOLAMESTEREK MUNKÁJÁNAK ANYAGI MEGBECSÜLTSÉGE A XVIII. SZ. HETVENES ÉVEIBEN A tudományos szakirodalomban az egyes szerzők között meglehetősen nagy különbségek vannak abban a kérdésben, hogy mennyi is volt egy tanító fizetése Magyarországon, a Ratio Educationis kiadása körüli időszakban. Fináczy Ernő jegyzi meg nagy munkájában, hogy akadt tanító, akinek évi jövedelme elérte az 1000 forintot (sajnos nem jelöli meg adatának levéltári forrását, de azt sem, hogy ez a tanító hol működött), igaz: ehhez hozzáteszi, hogy voltak olyanok is, akik munkájukkal a kenyerüket sem tudták megkeresni.

27 Kanyar szerint viszont gyatrán fizették a ludimagister-eket, Somogyban ebben az időszakban (a XVIII. sz. utolsó negyedében) 20—70 forint között volt az évi fizetésük, alig kaptak többet, mint a konvenciós cselédek.

28 Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy — az ilyen szempontból legteljesebb — 1777-es összeírás alapján én elhagyhatom a példálózgatást: 116 tanítónál (majdnem mindenkinél, aki ebben az esztendőben Tolnában e pályán működött) nemcsak az évi fizetést tudom összegszerűen megjelölni, hanem azt is, hogy ez milyen négy fő részből tevődött össze; közülük melyik a többé-kevésbé állandó, elem és mi az, ami esetleg évente változott. A tanítói jövedelmek megoszlási arányainak járási és megyei összesítését tartalmazza a 6/a. táblázat; a 6/b táblázatban azt mutatom be, hogy melyik iskolamesternek mennyi volt a jövedelme, az összeírás szerint legnagyobb fizetést (456 ft 42 d.) élvező dunaföldvári tanítótól kezdve a sorrendben utolsó (116.) helyen álló tótkéri tanítóig) aki — valószínűleg összeírói hiba miatt — évi 8 forintos összjövedelemmel szerepel a jelentésben). A 6/c, d, e, f táblázatokban azt mutatom be a tisztelt olvasónak, hogy a négy járásban tevékenykedő minden egyes iskolamester mekkora évi jövedelemmel rendelkezett, ebből mennyit adott a fundus, a telek, azaz a tanítói „illetményföld"; mekkora volt a párbér összege: mennyi volt az egyes tanítók stólavégül tanulópénz-jövedelme — megítélésem szerint ezek sok mindent megmutatnak a korszak társadalmi-gazdasági valóságából, nemcsak a népoktatás eredményeinek, gondjainak megismeréséhez szolgáltatnak becses adatokat. E négy járási tabella mindegyikénél részletesen elemzem a tanítói jövedelem valamelyik összetevőjét is: a dombóvári járás egy-egy iskolamestere konkrétan milyen telek jövedelemmel rendelkezett (6/c. táblázat); a bonyhádi járásnál azt, hogy melyik tanító milyen stóla jövedelemhez jutott (hány keresztelőnél, esküvőnél, temetésnél stb. működött közre a szertartás végrehajtásában és 1—1 alkalommal milyen „tiszteletdíjat" kapott — 6/d. tabella); a simontornyai járás tanítóinál, hogy a hívektől milyen összegű készpénzt vagy terménymennyiséget 135