Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

oskolaház, avagy olyan épület, amelyben az oktatás számára rendelt külön helyiség is „találtatik". Akadnak végül települések, ahol 1789-ben még mindig átmeneti jellegű a „nemzeti oskola": Szálkán a jegyzőházban foglalkozik a mester a gyermekek oktatásával (talán azért, mert ő maga látta el a nótáriusi teendőket? ez nem derül ki a tabellából); Szárazdon pedig olyan épületben tanítanak, amely egyidejűleg paplak és iskolaház (Pfarr- und Schulhaus). Végül itt is szólni kell röviden néhány szót a mesterlakások állapotáról, erre annál is inkább szükség van, mert a megye településeinek l/5-ében még 1789-ben is a mesterlakás jelentette az iskolát, csak itt oktathatták a gyermekeket. Mennyit javult a helyzet 1777 óta? Ügy tűnik — semmit. Néhány példa erre: Gyönkön az evangélikus magyar tanítónál „a mesterház szűk, maguk is nehezen férnek meg benne, mégis az gyermekek abban szoronkoznak. Olly ház pedig, hogy minden órán

19 a falai kidűlnek, s. v.

20 a sertvések máris az konyhájának falain áltál, s meg által járhatnak és födele olly rongyos, ha tsak egy kis eső esik — nehezen maradhatnak békével, a tél éppen rajok szakasztya". Várongon sem lehet tanítani a mesterlakásban: „Nemhogy az gyermekeknek tanéttását azon épületben, az melyben a mester lakik, introducálni lehetne, hanem magának is szoros és romlott házban nyomorkodni köll"; Kocsolán nemcsak iskola, de mesterlakás sincs, „mivel elfoglalta a mesteri szállást az localis káplány" és a tanítónak máshol kellett meghúznia magát (erre a tabella kitöltésének puszta ténye is bizonyíték, tehát maradt "a faluban). A többi, iskolával nem rendelkező helységben azonban — jobb lehetőség nem lévén „a mester lakásában okétja a fiatalokat", ahogy ezt a ladományi tanító megfogalmazta. 5. A TANÍTÓK FELKÉSZÜLTSÉGE, MUNKÁJUK ELVÉGZÉSÉNEK JELLEMZŐI ÉS BEFOLYÁSOLÓ KÖRÜLMÉNYEI Ha fejtegetéseimet az előző pontnál azzal kezdtem, hogy a felvilágosult abszolutizmus, illetve jozefinizmus felfogása szerint ahol tanító akadt, iskola is létezett — most (az összeírási adatok elemzésének végrehajtása előtt) röviden érintenem kell azt a kérdést is, hogy a történeti-statisztikai forrásokban említett ludimagistereket szabad-e tanítónak tekinteni? Mai felfogásunk szerint csak azt lehet tanítónak (vagy pedagógusnak) tartani, aki hivatásszerűen foglalkozik fiatalok vagy felnőttek oktatásával, tanításával; aki e tevékenységből tartja fenn magát és családját, vagy legalábbis ez a főfoglalkozása. Ilyen személy a XVIII. sz. utolsó negyedének ludimagistere? Egyáltalán nem, főleg a periódus elején nem. Ekkor még a tanító elsősorban egyházi ember, az istentiszteletek és a különféle egyházi szertartások nélkülözhetetlen közreműködője, a pap segítője (nemcsak a reformátusoknál, akiknél régi szokás volt, hogy a külföldi egyetemre pályázó teológus jelöltek, vagy a lelkészi tisztség megüresedésére váró végzett teológusok néhány évet tanítottak külföldi tanulmányaik vagy pásztori munkájuk megkezdése előtt). A hívőközösség is ezért vállalja magára a ludimagister „eltartását", ezért kap lakást — a földesúrtól földet, kertet; a felekezet ezért fizeti neki pénzben és természetben a (tartására elvben elégséges) párbért; emiatt részesedik — jóformán minden faluban eltérő tarifa szerint — az esketések, temetések és egyéb szertartások után járó stólából. A következő (6.) pontban részletesen elemezni fogom a tanítói jövedelem összeté128