Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

dig változatlan nagyságú volt (rendszerint tanítványonként és negyedévenként 20—30 dénár) — akkor nem lehetett például külön iskolaépületük a várongiaknak (mert itt a tanulópénz éves összege mindössze 75 dénárt tett ki, tehát a mester legfeljebb 3 gyermeket taníthatott), vagy a tengődi r. katolikusoknak (akik didactrumként évente 2,5 forintot fizettek tanítójuknak, valószínűleg 8— 12 gyermek oktatásáért). A dombóvári járás 29 iskolája közül mintegy 15-ben annyira alacsony volt a tanulópénz egyévi összege, hogy e hipotézisem alapján évente 20—25 gyermeknél többet nem taníthatott az iskolamester — ezért külön iskolaépületre (tanteremre) nem volt szükség, összesítve: a megye 116 iskolája közül kb. 45—50 lehetett olyan, amely nagy valószínűség szerint csak mesterlakásból állt (ha ilyen is egyáltalán volt), ahol tehát a falu — vagy annak valamelyik iskolát fenntartó felekezete — külön oskolaépülettel nem rendelkezett. Ennek alapján legfeljebb a települések 55—60%-ában volt a XVIII. sz. hetvenes éveinek végén Tolnában külön iskolaépület —, de a közoktatás megszervezésének első időszakában a kormányzatnak nem is ezek megépíttetése volt az elsődleges célja, hanem a tanító helyzetének megszilárdítása, megélhetésének és lakásának (méghozzá — ahogy ezt az összeírások többször hangsúlyozták, „társadalmi státuszához méltó" lakásának) biztosítása. Ezen a téren is sok teendő akadt az 1777-es összeírás szerint, amelynek adatai között 108 iskolamester lakásáról, házáról adnak tájékoztatást az összeírok. Ezt tanúsítja, hogy a földvári járás 23 mesterházából a bizottság 4-et nem talált megfelelőnek: a bölcskei r. k. tanító lakása sanyarú állapotban (misero in statu) van, a faddi r. k. tanító háza nagyon omladozó (nimis ruinosa), Gerjen ludimagisterének háza túlságosan szűk (nyilván még arra is alkalmatlan, hogy néhány gyermeket „fogadhasson" a tanító), a kajdacsi iskolamester lakását pedig — minden indokolás nélkül — „nimis lurida"-nak találta az összeíró. A dombóvári járás 25 iskolamester-házából 5, a bonyhádiban 27ből 3, a simontornyaiban 33-ból 5 tanítói lakás volt a conscriptio szerint olyan, amely „sanyarú állapotban van" (Döbrököz mezőváros), „omladozik" vagy „összeomlással fenyeget" (Medina g. kel., Simontornya r. k., Sárszentlőrinc, Szárazd, Gyönk ág. ev.-magyar, Grábóc, Kisvejke, Závod), vagy „erősen", illetve „nem csekély mértékben" javításra szorul (Kánya, Kurd, Szakcs, Várong — utóbbi helységben 1789-ig nem is sikerült a tanító számára emberhez méltó körülményeket teremteni). Ez azt is jelenti, hogy a tanítás elemi feltételei e falvak-mezővárosok nagyobbik részében — azokban ugyanis, amelyekben külön iskolaépület sem volt (Grábóc, Várong, stb...) — egyáltalán nem voltak meg, néha életveszélyes körülmények között kellett az iskolamestereknek családjukkal együtt élniök és néhány tanulójukkal foglalkozniuk. Az 1777-es összeírás egyik érdekessége, hogy a tabellák jóformán mindenütt feltüntetik: milyen anyagból építették meg a mesterlakást. A magyarok által lakott helységekben többnyire „hazai szokás szerint sárból" (more patrio ex luto), vagy „tapasztott sövényből" (ex sepimentibus aut ex sepis cum luto illinito), „vályogból" (ex crudis tegulis, ex inustis tegulis) — nagyobb helyeken (Szekszárd, Bonyhád, stb...) azonban már akadt téglából felhúzott mesterlakás is, bár ennél nagyobb volt a „vertfalból" (ex terra contusa) épített tanítóházak száma. A németek által lakott településeken viszont gyakori a fából történő építkezés: a völgységi és simontornyai járás jó néhány településénél (de Mözsön, sőt a magyar lakosságú Bátán is) a mesterlakást „ex ligneis materiis" építették meg. Ügy érzem — az 1777-es összeírásnak a tanítói laká124