Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

a kutatóban gyanú támad: nem volt-e szerepe a válaszok megadásában az újbornak is, hiszen 1789. szeptemberében készültek el a tabellák. Ezenfelül a kontroll hiánya, valamint az, hogy a szolgabírák mechanikusan továbbították a megyéhez a hozzájuk beküldött összeírási lapokat, szintén sokat ártott e nagy vállalkozás eredményességének. Egy szempontból azonban még ez a hiányosság is az adatszolgáltatás javára vált: „tanítócentrikusabbá" vált az anyag, keményebben szántott a papíron a toll akkor, amikor az oktatás gondjairól, a tanítói jövedelem bizonytalanságáról vagy a mester lakás, az iskola sanyarú állapotáról adtak tájékoztást az iskolamesterek. Valószínűleg nem maradnak a színek ennyire élesek, ha az adatokat — az előírásoknak megfelelően — a helyi és járási vezetők is gondosabban ellenőrzik. Ez az 1789-es összeírás egyébként tanúsítja, hogy a tanítói psziché jellemzéséről írt — pár oldallal korábbi — szavak nem csupán hipotézis jellegűek. Sok tanító ugyanis egyszerűen üresen hagyta a tanítói jövedelem nagyságát és összetételét firtató kérdést (ebben az évben már minden, 300 forintnál nagyobb jövedelemmel rendelkező állami vagy önkormányzati tisztviselőnek és alkalmazottnak hadiadót kellett fizetnie!), többen csak annyit írnak be, hogy „contractus szerént" kapják meg fizetésüket, amely „üdéjében béadatik". A többség azonban pontosan ismeri a Vizitátorok Instrukciójában előírt normát, fel is tünteti, hogy illetményének „mennyi héjjá vagyon" (a meghatározott 150, illetve 120 Ft-hoz viszonyítva), azt is, ha a szerződésben vállalt fizetségből valamit nem kap meg, sőt — a helyi kontroll kimaradása miatt — a régi sérelmekről, a helyi kis „piszkoskodásokról" is keserűen, de nyíltan ír: egyebek közt megmondja, hogy a hívek által adott párbér-gabonából mennyi a szemét és tisztítás után mennyi marad meg neki abból a búzából vagy kétszeresből, amit egy mérő fejében adtak számára (mekkora tehát a „tisztítási veszteség"). A történeti-statisztikai adatok búvára tehát gyakran veszít a vámon (a korabeli ügyintézés hiányosságai miatt), de néha ugyanenynyit nyer a réven. Mindezek ellenére — vagy éppen ezért — az összeírási adatok alkalmasak arra, hogy ezekből a korabeli népoktatás eredményeit és gondjait rekonstruálni lehessen: az egyes adatokban bizonyára sok a hiba, a válaszok különféle okok miatt nem felelnek meg a történeti valóságnak — az egészről azonban mégis hű képet lehet kialakítani, olyat, amely megmutatja e két évtized népoktatásának Tolna megyei eredményeit és problémáit. 4. AZ ISKOLÁK ÉS A TANÍTÓK SZÁMÁNAK NÖVEKEDÉSE A VIZSGÁLT TÖRTÉNETI PERIÓDUSBAN A népoktatás fejlődésének egyik mutatója, hogy valamely középfokú igazgatási egység (jelen esetben Tolna megye) területén, az egyes településeken hány iskola van, ezek alkalmasak-e arra, hogy a tanköteles korú gyermekeket — vagy nagyobb részüket — viszonylag kulturált körülmények között (tanteremben, a szükséges felszerelés birtokában) elhelyezve lehessen megtanítani az elemi ismeretekre. Ha ezt a mércét alkalmazzuk — nagyon nehéz megállapítanunk, hogy Tolnában mennyit is fejlődött a népoktatás 1770 és 1777 között. (Bár a tereziánus korszak összeírásai más vonatkozásban sokatmondóak — egyebek közt megmutatják, hogy a megye falvainak egy részében mikor kezdődött meg a szervezett népoktatás, hogyan alakult a tanítók jövedelme — 122