Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)
Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105
vagy földjéből és munkájából csupán jelképes haszna van. (A faddi r. kat. tanító földje 1777-től kezdve csak 1 mérő búza hasznot hoz, előtte azonban mindig 12 mérőt adott tisztán. 16 ) A kutató nem sajnáltatni akarja magát, tisztelt olvasó, mindezekkel azt kívánja csupán érzékeltetni, hogy a 200 évvel ezelőtt készült tanító-összeírások adatait nem szabad készpénznek venni: ha a részleteket vizsgáljuk, nyilvánvalóan sok bennük a téves és torz, hamis, vagy hamisított adat. Mi az oka ennek? Elsősorban talán a korabeli igazgatási (ügyintézési) gyakorlat: a birtokosnemes szolgabírák csak mellesleg foglalkoztak az állami feladatok végrehajtásával, elsősorban birtokuk igazgatásával (és ha lehet — gyarapításával) törődtek, olyannyira, hogy még az elemi szabályokat sem mindig tartották be az ilyen összeírások elvégzése során. Jelentéseikről nem készítettek másolatot (így a következő évben legfeljebb a megyei irattárban nézhették volna meg az előző helyzetet tükröző adatokat —, ha erre időt szánnak), ezért jóformán soha nem kutatták, hogy a két összeírás között milyen különbségek vannak, ezek mit tükröznek vissza, miből adódnak, hogyan lehetne a kedvezőtlen jelenségeket megszüntetni, a pozitív tendenciákat felerősíteni és állandósítani, stb... Az „igazi", hivatásszerű igazgatás pedig így tevékenykedik: állandóan tanulmányozza a valóságot, keresi a fejlődés meggyorsításának módját, hatni akar, törekszik arra, hogy a kisebb vagy nagyobb emberi közösség (a köz) javát szolgáló elképzelések, rendelkezések minden objektív és szubjektív akadály ellenére, a lehető leggyorsabban megvalósuljanak. A XVIII. sz. hetvenes éveit tanulmányozva azonban mindent el lehet mondani a magyar igazgatási szervezet tisztségviselőinek jó részéről, csak azt nem, hogy szívvel dolgoztak a kitűzött kormányzati célok valóra váltásáért. Inkább csöndes „rjerben és haragban" álltak az uralkodóval, aki évszázadokon át taposott utakról akarta letéríteni az ország nemességének szekerét: az utolsó — 1764/65-ös — országgyűlésen adót akart a nyakába vetni, „önkényesen" beavatkozott a földesúr és a jobbágy között kialakult szinte magánjogi (1608 óta nemesi belügynek tekintett) viszonyba és számos „újításával" megzavarta azt a nemességet, amelynek trónja megszilárdulását köszönhette. Ekkor még csak a „Játsszuk ki Mária Teréziát!" jelszót vallja és követi ez a nemesség, a megyék „gazdája", hogy egy évtizeddel később már más fegyvereket forgasson a felvilágosult célok megvalósítására (igaz — nem körültekintően, voluntarista módon) törekvő II. József ellen. E szubjektív és objektív körülmények nyomják rá bélyegüket a korabeli ügyintézésre, így az iskola-összeírásokra is, a kutatónak mindezeket figyelembe kell vennie a tabellák adatainak elemzése során. Emellett — a valóságosnál kisebb adatok „bemondásával" — talán maguk az iskolamesterek is hibásak a hiányos vagy torz kép kialakításában, amelyet ezek az összeírások tükröznek. Miért? Az iskolamesterek túlnyomó többsége ebben az időszakban kézműves- vagy jobbágyivadék, ezekbe korai eszmélkedésüktől fogva beléjük ivódott az a paraszti „törvény", hogy a valóságos helyzetet (pl. a vagyoni-jövedelmi adatokat) nem szabad őszintén bevallani, mert akkor urai vagy a megye emberei valamilyen ürüggyel elhúzzák-vonják tőle a többletet. Ha pedig még a nemest is fenyegeti az adóztatás réme, számíthat erre a „nemzet napszámosa" is. E magatartás másik lehetséges motívuma: amennyiben a ludimagister a valóságosnál sötétebbre festi a képet — egy magasztos célokat valló és követő kormányzat részéről nagyobb támogatásra számíthat, talán így gyorsabban megteremtik a pedagógusi hivatás társadalmi 120
