Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

kintélyét azonban erősíteni is kell, munkája megbecsülését másoknak is segíte­niük kell, ezért köti az Instrukció a vizitátorok lelkére, hogy sohase csak per „ö"-ként beszéljenek róla, hanem tanító úrként emlegessék, a papot pedig min­denütt figyelmeztessék: ne tekintse a tanítót saját szolgájának. Az a követel­mény viszont, hogy az oktató-nevelő tevékenység elsőbbsége érdekében „egyházi szolgálatot csak a tanítási idő előtt vagy után végezhet a ludimagister" — a ko­rabeli valóság tükrében nem egyéb jámbor — és ekkor még megvalósíthatat­lan — óhajnál. A Vizitátori Utasítás figyelemre méltó rendelkezése szerint az egész közoktatási-igazgatási szervezet egyik főfeladata a tanítói utánpótlás biztosítása. Ennek érdekében írja elő az Instrukció, hogy a legrátermettebb, legügyesebb fiatalokat kell a tankerületi mintaiskolába (a korszak tanítóképzőjébe) bekül­deni. A tanítójelöltek képzési ideje azonban nem azonos: aki okos, talpraesett, gyorsan elsajátítja a tananyagot — hat hét elteltével bizonyítványhoz juthat, a kisebb képességűeknek viszont el kell végezniök a 3—5 hónapos tanfolyamot (esetleg meg is kell ismételniök a kurzust). A sebtiben készült és nagy mennyi­ségben kibocsátott jozefinista jogszabálytermés (vagy — eső) egyik velejárója­ként itt is előírja az Instrukció: a tanfolyamot végzett és bizonyítványt nyert ta­nítót a (körzetét járó és emiatt nehezen elérhető) vizitátornak le kell még vizs­gáztatnia, csak ezután kaphatja meg a megbízást — megfeledkezik a jogalkotó arról, hogy az Instrukció más helyén maga rendelkezett úgy, hogy ilyen vizs­gára csak akkor kerüljön sor, ha a bizonyítvány dátuma és a tanítói tevékeny­ség megkezdése között huzamosabb idő telt el. A realitások tiszteletére és figye­lembevételére utal viszont az az előírás, amely szerint az iskolamesteri utánpót­lás biztosítása érdekében segíteni kell tanító-dinasztiák kialakítását, meg kell mondani minden mesternek: gyermekei elsőbbséget kapnak az „utódlásnál" (ez a lehetőség egyébként arra is ösztönöz, hogy a megfáradt iskolamester köny­nyebben adja át helyét a fiatalnak, ne két marokkal kapaszkodjon funkciójába akkor is, amikor ereje hanyatlása miatt feladatát már nem tudja ellátni). d) Az Instrukció végül rögzíti a népiskolai igazgatás új szervezetét, meghatározza az egyes tisztviselők feladatait, irányelveket ad az oktatási tevé­kenység megszervezéséhez stb. Űj tisztviselők a népiskolai ellenőrök (vizitáto­rok) 9 , akik a tankerület népiskolai felügyelőjének alárendeltségében — az ő út­mutatása szerint, az összes tőle kapott feladatot maradéktalanul végrehajtva — kötelesek megtenni mindent a népiskolák és a tanulók számának növelése, a ta­nítók életkörülményeinek javítása, az oktatómunkához szükséges feltételek biz­tosítása érdekében. Munkájukat minden településen egy helyi iskolafelügyelő támogatja („társadalmi munkában"), egyfelekezetű községekben ez a plébános, káplán vagy a nem-katolikus felekezet lelkipásztora, vegyesfelekezetű települé­seken pedig a földesúr valamelyik tisztje. Amennyiben az uradalom gazdatiszt­jei között nem akad olyan, aki barátja az iskolának (Schulfreund) — e feladatok ellátásával „a helység egyik legtekintélyesebb és legértelmesebb tagját kell meg­bízni". A helyi felügyelő fő kötelessége az oktatás ellenőrzése, annak figyelem­mel kísérése, hogy az megfelel-e az előírásoknak és a lehetőségeknek. A másik fontos helyi népoktatási tisztségviselő a gondnok (Schulvater), akit e feladat el­látásával a település elöljárósága bíz meg. Az ő kötelessége az igazgatási és gaz­dasági teendők elvégzése: az iskola jókarban tartásának biztosítása, a tanesz­közök beszerzése, a tankötelesek összeírásában való közreműködés, a bírságpén­zek behajtása, nyilvántartása és a velük való gazdálkodás; a tanító részére meg­114

Next

/
Oldalképek
Tartalom