Tanulmányok Tolna megye történetéből 8. (Szekszárd, 1978)

Szilágyi Mihály: Társadalmi és gazdasági viszonyok a Duna mentén a török hódoltság korában • 5

mert ezek... mint a mohamedán kincstár földtulajdona, csak kölcsönadás útján jut a rája birtokába. Gabonaneműből és más terményből vessenek és arassanak azt, amit akarnak. Fizessék meg tized címén a harádzs részt és a többi járandóságot, s birtokoljanak úgy ahogy akarnak. Amennyiben a földet nem hanyagolják el, hanem mint azt illik, kellőképpen megművelik és a járandóságokat hiánytalanul megfizetik, őket senki ne háborgassa és ne zaklassa, halálukig birtokolják azt úgy, ahogy akarják. Haláluk esetén helyükre gyermekük kerüljön és azok is az említett feltételek szerint birtokoljanak. Ha gyermek nem maradna .. . bárkinek, aki annak megművelésére képes, az „azonnali díj" beszedése mellett birtokába kell adni, s azt ő is a régi körülmények szerint birtokolja. Szőlőik és kertjeik is ilyen birtokok lesznek, amikor a szőlő és a kert puszta lesz, helyüket úgy birtokolják, mint szántóikat s ne képzeljék saját tulajdonuknak."

2 A Duna mentén fekvő Tolna megyei mezővárosok már a török uralom első éveiben jól beleilleszkedtek a központosított oszmán államszervezetbe. Mindegyiknek a török szultán volt a földesura. A népesség száma dinamikusan fejlődött. Még a Tolna város árnyékában fekvő Faddon is bővültek a település határai; jellemző, hogy a lakásállomány az 1545. évi 49-ről 1590-ben 190-re emelkedett. Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy mezővárosaink népszaporulata csak részben valósult meg a szomszédos — vonzáskörzetbe eső — falvak rovására. Biztos, hogy a falvak népe a török hadjáratok vonulásának megfelelően hagyja el a nyílt községeket (pl. a Sárköz és Anyavár környéke) és menekül a védettebb városok felé, azonban csak addig marad távol falujától, míg el nem múlik a közvetlen veszély, s nyomban iparkodik vissza, hogy helyreállítsa a házán esett károkat és életét ott folytassa, ahol abbahagyni kényszerült. Természetesen, ha egy vidéken nem tudtak az igaerő hiánya miatt szántani és nem volt mit learatni, akkor az ilyen menekülések nyomába rendszerint olyan éhínség szegődött, melyben magasra szökött a halálozási görbe. Ez volt a szekszárdiak sorsa, amikor 1560-ban a szigetváriak elhajtották barmaikat. Több korabeli forrás egybehangzó megállapítása szerint a XVI. század végéig, a tizenötéves háború kitöréséig, kisebb visszaeséstől eltekintve, pezsgő gazdasági, s nem kevésbé mozgalmas szellemi és vallási élet tette ismertté, sőt több vonatkozásban elismertté a Duna mente településeit. Káldy-Nagy Gyula tanulmánya Tolna mezőváros termeléséről és Kathona Géza szép könyve a humanizmus és reformáció korának tolnai eseményeiről — mind azt példázzák, hogy a fent idézett szultáni rendelet a XVI. században át tudott menni a gyakorlat síkjára. A budai tartományi pénzügyi központ a Duna menti településeket kétféle módon kezelte. Egy-egy mezőváros és falu évi jövedelmét a budai pasa tanácsának (diván) rendelkezése alapján kincstári vagy pedig javadalmi kezelésre ossztotta fel. A települések kisebb, ám rendszerint gazdagabb hányadának jövedelmét a török kincstár magának tartotta meg, ezek voltak az ún. hászbirtokok, és a defterdári hivatal által kijelölt bérlők kezelték a belőlük kisajtolható jövedelmeket. Ide tartoztak a következő mezővárosok: Báta, Bátaszék, Ete, Szekszárd, Tolna, Paks, Dunaföldvár, és az alábbi falvak: Ebes, Csatár, Szentmiklós, Kesztölc, Decs, Madocsa, Bölcske, valamint a fontosabb halastavak, hidak, vásárok, révek és vámszedőhelyek. 37