Tanulmányok Tolna megye történetéből 8. (Szekszárd, 1978)
Szilágyi Mihály: Társadalmi és gazdasági viszonyok a Duna mentén a török hódoltság korában • 5
A főgond nem a szabályozott adó megfizetése, hanem a fizetetlen vagy az elbocsátott végvári katonaság kielégítése volt, akik nem adtak számlát arról, amit elvittek magukkal. Duna menti településeink helyzete olyan, mint az úton heverő dióé, minden átmenő megtapossa. 21 Csobánc, Csurgó, Eger, Gyula, Várpalota és Zákány „vitézei" zavartalanul fosztogatják a falvakat, az éj leple alatt kifosztják a városokat, világos nappal elhajtják a határban legelő jószágot. A Bátaszék és Szekszárd között települt Ete várost egy év leforgása alatt hat különböző helyről érkező végvári csapat „tisztelt meg" látogatásával: több mint ötszáz forint készpénzt és számos ingóságot ragadtak el lakóitól. Az állatok egyharmadát elhajtották. „Már a városnak jobb része elpusztult, és az kik rajta laknak is, annyira jutottak, hogy az kinek tiz ökre vót, négy maradott benne, az kinek hat ökre vót, kettő vagyon benne... Pusztán kell hagynunk a várost — írja az etei bíró —, mert ennyi fizetést nem győzünk." 22 A Horváth Márk szigeti kapitányhoz írt panaszlevelek Szekcsői Máté és Korpády Gergely zaklatásai ellen kérnek védelmet. A tolnaiak 1559-ben arra kérik a szigetvári kapitányt, hogy „adna levelet minden várakba, hogy higyjék beszédünket. Eger várába Zoltay Istvánnak, Gyulába Bornemissza Benedeknek, Palotába Thuri Györgynek, mert ezek nem hiszik, hogy mi a király őfelsége oltalma alatt vagyunk, és fizetést teszünk őfelségének." Szavuk hitelét egy nyolc évvel későbbről fennmaradt dikajegyzék megerősíti. Még az átutazó idegen is ezt tanúsítja. 1573. június 25-én, délelőtt 10 órai keltezéssel Ungnád Dávid titkára a következőket jegyzi a naplójába: „A tolnaiak oly hiven császárunkkal tartanak ... hogy nem tekintve a török alattvalóságot, őfelségének is adóznak." A magyar király azonban távol él vidékünktől, csapatai csak háború idején fordulnak meg nálunk. Mégis a magyar király „fogadalmára" apellál a tolnai bíró, amikor azt írja, hogy „nem az a te Nagyságod fogadása, hogy mindenfelől meg akar oltalmazni? Azért könyörgünk te Nagyságodhoz, kicsinytől fogva nagyig, hogy viselje gondunkat, ne hagyjon ilyen nagy ínségben... sok felől szenvedünk az gonosz tolvajoktól; mi sem magunk, sem jószágunk városunkból ki nem mer kelni csak egy mérföldig is, azontúl elragadják." Segítség nem érkezik, ezért Szigetvárra is megírja, hogy a tolnai kereskedőket kocsistól, lovastól, árustól, pénzestől kifosztották, amikor a ráckevei vásárba igyekeztek. Ez esetben csobánciak vitték végbe a hatalmaskodást Kálóczi András vezetésével. Néhány nap múlva az egri vitézek a dunapataji vásárból hazafelé tartó tolnai kalmárokat és vásári szabókat „könnyítették" meg pénzük terhétől. Ugyanebben az időszakban a gyulai hajdúk 125 lovat hajtottak el a tolnai határból, a csurgóiak pedig rajta ütöttek a városra és megmaradt jószágállományt hajtóikkal együtt útnak indították. Hiába fejtették ki a tolnaiak, hogy „miképpen vagyon az mi szövetségünk és szerződésünk titkon a királhoz", minden a régiben maradt. A törvényes adót és az oltalompénzt zokszó nélkül megadták, de a portyázások megtépázták. „Az mi sok nyomorúságunk Csurgóból és Zákányból vagyon!" — kiáltják. Igazuk volt. 23 A magyar adóigazgatást jól jellemzi Zrínyi parancsa: „sine certo modo atque numero" — azaz: annyit és akkor, amennyit és amikor ... azt az uraság megkívánja, aszerint adózik Báta, Tolna és környéke. Ugyancsak Zrínyi módszerére vall az 1563. és 1564. évi bátai eset. Mindkét évben nagy mennyiségű bort foglal le magának, kifizetésével azonban adós maradt. A bátai kereskedőktől öt mázsa faggyút rendelt, akik azt mázsánként számítva 4 ft és 25 dénáron beszerezték. Zrínyi azonban önkényesen 3 forintos áron egyenlítette ki számláját. 2 '* 3 Tanulmányok Tolna megye történetéből VIII. 33
