Tanulmányok Tolna megye történetéből 8. (Szekszárd, 1978)

T. Mérey Klára: A gyáripar Tolna megyében a két világháború között II. • 235

A gyárban dolgozók létszáma 1936-ban 106, egy esztendő múlva 173 és 1938-ban 231 fő volt. A termelés értéke hasonlóképpen megnövekedett. 1936-ban 314 393 P, 1937-ben 596 940 P, 1938-ban 630 771 P.

11 A termelés növekedésének ütemét az iparág országos termeléséhez viszonyítottan is nyomon követhetjük. 1936-ban a vas- és fémiparban országosan termelt áruk értéke 314 259 ezer P volt, s ennek az összegnek a bonyhádi gyár termelési értéke mindössze 0,10%-át alkotta. 1937-ben az országos termelési érték 383 997 ezer P, ami az országos érték 0,15%-a volt. 1938-ban az országos termelés értéke 429 308 ezer P, az országos érték 0,15%-a. A munkáslétszám 1938-ban volt a legmagasabb a bonyhádi gyárban, s ez az országosnak 0,45%-a. Mindez az előzőekhez képest csökkenést jelent — a számok bizonysága szerint — hiszen 1933-ban a bonyhádi gyár termelési értéke az országosnak 0,25%-a volt. A munkáslétszám azonban még nőtt, s a gyár gépi felszereltsége is javult. Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy a gyárban dolgozók ezt az időszakot fellendülésnek értékelték. A termelési értékeket figyelve a zománcgyár 1936-ban termelt értékének növekedése 1938-ig 37% volt. (Meg kell jegyeznem, hogy az országos termelési érték növekedése ugyanakkor 100% volt.)

12 Ez az időszak nagyon lényeges volt a gyár munkásai gondolkodásmódjának, „proletarizálódásának" szempontjából. A gyár kartellbe kapcsolódása azt jelentette, hogy már nem volt elszigetelt, gazdaságilag egy nagyobb közösség tagja lett. De ugyanaz — nyilván a gyáros tudta nélkül — a munkásság körében is jelentkezik. Az elszigetelt vidéki munkásság, amely mindinkább elszakadt az apák és nagyapák hajdani foglalkozásától, egyre inkább öntudatos „vasas" munkássá vált. Az 1930-as évek második felében Bonyhád már jelentős település. Az 1937. évi címtár szerint 7456 lakosú nagyközség, amelyben szolgabíróság, tisztiorvos, járásbíróság és csendőrség volt. Hatvanhat iparosműhelyt jegyeztek fel, egy cipőgyárat, egy bútor- és egy dominógyárat, egy ecetgyárat és egy edénygyárat, továbbá egy papírzacskó-gyárát.

13 A munkások számát nem ismerjük, pedig nyilvánvaló, hogy az akkor már jelentős rétegét alkotja a nagyközség lakosságának. Ebben az időben kezd a zománcgyár munkássága szervezkedésre gondolni. Bonyhádon jártamkor a gyár egyik régi dolgozója: Heidinger Nándor elmondotta, hogy kőműves sógora adta a szervezkedés ötletét.

14 Az építőmunkások ekkor már a megyében szervezettek voltak, több közös bérharc állt mögöttük. A Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetsége (a MÉMOSZ) már korán kiépítette Tolna megyei szervezeteit, nagy mozgalmi múlt volt mögöttük.

15 Nyilvánvaló, hogy ezeknek a szervezeteknek és a sikeres sztrájkoknak híre hatott a megnövekedett számú zománcgyári munkásságra is. Az is nyilvánvaló, — éppen a megsokszorozódott és modernizálódott géppark következtében, — hogy a zománcgyári munkások között a szakmunkások száma növekedhetett meg elsősorban. Ez pedig azt jelenti, hogy a szakmai öntudat és a közös összetartozás tudata is nagyobb lett. Ekkor már a Vas- és Fémmunkás Szövetség is figyelemmel kíséri a bonyhádi gyárat. Elsőként a Vas- és Fémmunkások Lapja állapította meg „Éhbér" című cikkében, hogy a bonyhádi gyárban fizetik az iparág legalacsonyabb munkabéreit.

16 A baloldali mozgalmakról készített jelentések egyike pedig beszámol arról, hogy a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Szövetsége a Perczel-féle 260