Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

IRTÁSOK, RÉTEK, KASZÁLÓK - Szénakaszálás, -gyűjtés és -hordás

pedig elázott. Átlag 4—5 potronce adott egy vontatót. Ha közel volt a szénáskert, vagy szállás, csak vontatókat raktak, azokat húzatták be a boglya helyére. A vontatórúd hosszúsága kb. 3,5 m, de vastagabb, mint az ugyancsak ilyen hosszú, mindkét végén hegyes, pötrönce rud. A vontatórúdhoz való fát már az erdőben válogatták ki, végét kihegyezték, hogy a vontatóba rakott széna alá szúrhassák és végétől egy arasznyira nyakat faragtak rá, hogy a rákötött kötél le ne csúszhasson. A vontatórúd másik végére lyukat fúrtak, melybe egy faszeget állítottak. Mikor átdugták a rudat a vontató alatt, a kötél végét megerősítették a rúd nyakán és átdobták a szénán át előre a faszeghez. Ott is jól megkötötték, úgynevezett csikós hurokra. A kötél szabadon maradt végét a kisefához kötötték szorosan. A ló fara majdnem a szénát érte, de indítás után a teher hátrább csúszott. A lapos helyekről pötröncével hordták ki a szénát a rét magasabb részeire. Az uradalomtól vállalt részébe való kaszálásnál is vontatóba rakták a szénát. Az uradalom embere a részelésnél a kiválasztott vontatókba leveles gallyat tűzött jelül. Ezután hordták a vontatókat a boglya, vagy kazal helyéhez. Hétnyolc vontatót húztak körbe egy boglyahely köré, ahol a boglyát, kazlat egy ember rakta, kettő pedig a vontató szénáját adta kéz alá. A réten csak egy gyakorlott ember maradt kinn, aki a vontatórudat a széna alá húzta és lekötötte. A lovakkal gyerekek jártak, azok vezették mindig arra a helyre, ahol már elfogyott a boglya mellől. Nagyobb kazlaknál állást is raktak, melyre egyetlen, rúdba erősített fafogakból álló létra, az ún. occoru segítségével kapaszkodtak fel. Ha a szénát kocsival hordták, három-négy vontató adott egy kocsi szénát, vagyis egy kocsis-boglyát. Mint említettem, ez a mennyiség jobbágyszolgáltatások mértékeként is szerepel. A XIX. század elején váltja fel az öreg szekeres boglya mértéket az egy kocsis boglya kifejezés, ami a fő igásállat-változással függ össze. A kocsirakomány nagysága azonban attól is függött, hogy hány sor szarvát hajtogattak a rakodásnál. A decsi tanácsülési jegyzőkönyv egy alkalommal „négy sor szarvára rakodott kocsit" említ. A vendégoldalakat régebben a lőcsökön kívül, a kocsioldal magasságánál valamivel alacsonyabban, kötéllel kötözték fel. így azonban, különösen fordulásnál, igen megterhelték a lőcsöket és azok eltörtek. Csatlásokat a vendégoldal alátámasztására, mintegy 60—70 éve alkalmaznak, de főként csak gabonahordáshoz, szénához ritkábban. A szénáskocsikat az oldalak első végére kötött láncba akasztott nyomórúd segítségével szorították le. A nyomórudat hátul az ún. zsidóba kötött kampó segítségével húzták le. A századforduló után, az első világháború idején, a nyomórúd használata lassan elmaradt és a rakományt csigába fűzött kötelekkel szorították le. A szénahordást áldomás követte, ami gyakran reggelig húzódó mulatság volt. Előfordult, hogy az összesegítők innen indultak hajnalban a következő gazda részére dolgozni. A Duna menti árterületek szénája, mint arra már többször utaltam, a XVIII. század második felétől kezdve elsősorban csak áru volt és a lakosok pénzért adták el. A Bátától északra eső területről elsősorban nyugat felé vitték a szénát, a dombok közé. Például, a sárközi magyarok, ha megszorultak, a szomszédos högyközi némettől vettek fel pénzt zálogos rét adásával. A zálogos rét kamatja a szénatermés volt. A kölcsönt gyakran borban fizették. „A nánai Schitz Konrádnak kiadatott egy levél, hogy neki Őr Szabó Istvánné decsi lakos természetben három és egy fertály akó borával adós, melyet tőle ezelőtt négy 308