Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)
A TELEPÜLÉSEK ÉS NÉPEIK - Madocsa
funt fonyást, 1/8 icce vajat, 1/4 kappant, 1/4 csirkét és másfél tojást. Az 1/8 telkes jobbágyok kilencen vannak. Az 52 2/8-os jobbágy a felsoroltaknak a dupláját kellett fizesse. Ennek megfelelően fizettek többet azok, akiknek több telekrészük volt: 16-an voltak a 3/8-osok, volt egy 4/8-os és egy 6/8-os. A falutan lakott ekkor 11 házas és 1 hazátlan zsellér. A többség tehát 2/8-os jobbágy volt, akik egyenként 6 magyar hold szántóval rendelkeztek. A tabellákba beírt szántóföldnagyságok azonban csak elméleti számok voltak, mint az egy későbbi, valóságos úrbéri rendezés perirataiból kitűnik. A telkes jobbágyok a madocsai határban az ártérből kiemelkedő szigeteken, vízmentes felületeken, csak kis részben szántottak és vetettek, és tanulságos megfigyelni, hogy ezek a szántóterületek a XVIII. század folyamán is csökkentek. 1770-es években 36 pozsonyi mérő, (azaz 18 magyar hold) volt az összes bevetett terület, és ez is tovább fogyott az elkövetkezendő években/ 1 ' A falu jegyzője a Madocsai Helység Protocollumában 1828-ban, az 1792-ben megkezdett úrbéri rendezéshez fűzött „edgy két észrevétel"'-ében határozottan állítja, hogy a madocsai jobbágyok birtokában voltak régebben az ártér dombosabb helyei, Kormó és Hüllő is, de ezeket a jobb részeket az uraságok elfoglalták tőlük. A határban látható barázdák is azt bizonyítják, hogy a most legelőnek használt részeken is a régebbi időkben szántottak és vetettek. Míg tehát a jobbágyok egyre kevesebb földet szántottak saját határukban és itt a nem legelőnek vagy kaszálónak hagyott, egykor művelt területeken elsősorban kerteket alakítottak ki, az uradalom egyre több majorsági földet foglalt el a közösen használt határból. Kétségtelen az is, hogy a műveletlenül hagyott ártéri magaslatoknak a jószág a téli és tavaszi legeltetésben nagy hasznát vette, mert ezeket nem öntötte el a víz. A madocsai jobbágyok inkább távol a fennsíkon, a pusztákon béreltek, allodiális földből, szántókat kenyerük fedezésére. Az ártéri réteket, gyümölcsös- és veteményeskerteket, mint irtásokat, úgy látszik ekkor még szabadon és a foglalás jogán használhatták. Ez a furcsa határhasználat bármennyire is indokoltnak látszik, egy szokottnál nagyobb méretű állattartás és ártéri gazdálkodás érdekeit tekintve, azért észre kell vennünk, vagy legilábbis feltételeznünk kell ebben más okok érvényesülését is, annál is inkább, mivel a jobbágyok úrbéri terhein valamiért és nem ingyen könnyítettek 1767-ben 1744-hez képest. Más Tolna megyei uradalmakhoz hasonlóan, a közbirtokos földesurak itt is a következő fortéllyal növelték jövedelmeiket az egyházi tized elsikkasztásával: A helység határát, mely után tizedet kellett volna fizetniök a jobbágyoknak, közlegelővé változtatták, a jobbágyoknak pedig az allodiumokban adtak földet művelésre, mert sem a legelő, sem az allodiális föld után tized nem járt az egyháznak. 42 Ebben az adócsalásba bizonyos engedmények adásával is igyekezték bevonni jobbágyaikat, annál is inkább, mert esetükben saját allodiális földekkel nem pótolhatták a jobbágyokat. Az árvíz jártasságra hivatkozva az egész határt Madocsán úgy tüntették fel, hogy abban a jobbágyok telki állománya csak kaszálókból áll. (Lásd a későbbiekben részletesen.) Valószínű hozzájárult a szántóterületek feladásához a széna keresettsége és az is, hogy a feltöltődés folytán csökkent az árvízmentes szintek viszonylagos magassága s így egyre sűrűbben kerültek azok víz alá. A gabonatermelés növekedésével és a szántóföldért fizetendő bér és más szolgáltatások szaporodásával azonban egyre nehezebbé és terhesebbé vált a madocsaiaknak a távoli pusztákon folytatott földművelés, s ezért kedvezőbb megoldás reményében a 66
