Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

A TÁJ TERMÉSZETI ADOTTSÁGAI - A folyam völgye - A Duna folyása és az árvizek

menetét. Egy évben többször emelkedhet és apadhat a Duna vízszintje, a legnagyobb és legkisebb vízállások közti különbség évi átlagban pl. Mohácsnál meghaladhatja a 9—10 m-t is. A Duna magyarországi déli szakaszán ez az ingadozás jóval nagyobb, mint a Csallóközben. Az egymást követő évek vízjárásában is óriási eltérések adódhatnak, árvizes és igen aszályos esztendők követhetik egymást. Pl. 1931 és 1955 között Mohácson a legmagasabb és legalacsonyabb októberi vízállás között 6 és fél méter különbség volt.

5 A Dunának tehát nincsen évenként szabályosan ismétlődő vízjárásmenete, mint pl. van a Nílusnak. így érthetjük meg azokat a panaszleveleket, melyekben az ártéri községek adójuk elengedéséért könyörögnek, mert néha egész esztendőn át nem legeltethettek és szénát sem készíthettek az ártérben a nagy víz miatt. A Duna ártere azonban korántsem volt egyszintű és egyhangú. Minden nagyobb áradás megváltoztatta, módosította felszínét. A mederből az ártérre kiáradó víz igen sok hordalékot vitt magával. A durvább hordalékot mindjárt a meder közelében lerakta, amint a víz áradása az ártérben való szétterülés következtében lelassult. A később megcsendesedő vagy lassan visszaáramló vízapadásnál a lebegtetett finomabb homokot és iszapot is lerakta, s végül az ártérben, a rossz lefolyású laposokban maradt tespedő vizekből az elpárolgás mértékének megfelelően még az oldatok is kicsapódtak.

6 Ennek a lerakodási menetnek köszönhető az

} hogy az egykori fő- vagy oldalmeder közvetlen partja jobban felmagasodott mint a vízfolyástól távolabb eső területek. Ha ezek a medrek elzáródtak, holtmedrekké váltak, és éppen az egykori folyás sodorvonalában töltődtek fel legkésőbben. Ez a leszakadási menet két lényeges jelenséget tesz érthetővé. Az egyik az, hogy egykori medrek közvetlen partjai legtöbbször a környezet legmagasabb részei, így állandó és időszakos megtelepedésre alkalmasak; másik, hogy az áradások hirtelen szokták elönteni az árterületet, mert a közvetlen parti magaslatok átlépésével a víz már csak alacsonyabb területet talált maga előtt, melyre nagy erővel és gyorsasággal zúdult le. Gyakran olyan gyorsan, hogy az állatállomány mentése sem sikerült. (Később bemutatott, fokokra épült vízgazdálkodással éppen e hátrányos sajátságokat igyekeztek több-kevesebb sikerrel kiküszöbölni.) Ezeket a sarló alakú 2—3 m mély holtmederdarabokat vagy vizenyős mélyedéseket a Sárközben gyűröknek nevezik a hozzátartozó magas, rendszerint az árvízmentes szintet megközelítő parttal együtt. Ezek a gyűrök és a más gyűrökké nem vált Kis-, Holt-, Döglött vagy öreg Dunák partjai voltak az ártér legértékesebb részletei, mert a magas, kaszálónak és szállásnak alkalmas szinthez közel volt az itatáshoz szükséges és halászatra alkalmas víz. Az árvizek alkalmával szállított hordalék lerakódása, a Duna-völgy árterületének feltöltődése igen gyors ütemű volt és az utolsó száz esztendőben is jelentősen megváltoztatta az ártér felszínét és használhatóságát. Pl. a Mohácsi szigeten lévő Homorúd község (régebben mohácsi szállás) az ártér magasabb színtjére települt. A tanácsháza előtti kút fúrása közben 8 m mélyen egy elsüllyedt ladikba fúrtak, ami azt jelenti, hogy már a történeti időkben zajlott le az egykori meder feltöltődése, és az ártér egy viszonylag magas ponttá való válása.

7 A Sárközt régebben határoló Siónál és Sárvíznél a folyóágyak feltöltődése az utolsó száz év alatt 67, illetve 100—120 cm volt.

8 A folyómeder-változások és következményeiről bőven vannak történeti adataink. A mai Mohács és Paks belterületéből jó néhány házat ragadott el a{ Duna főfolyása az elmúlt 200 év alatt, míg partjait kővel és betonnal meg 6