Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

FÖLDMÜVELÉS ALÁ VETT TERÜLETEK; SZÁNTÓFÖLDEK ÉS IRTÁSKERTEK

aratókat fogadtak, akik már kaszával dolgoztak. „A decsi házakban ritkán volt sarló" (ti. a nők nem szedték a markot. A házban lévő kasza pedig fűkaszálásra való volt.). „A gazdák csak akkor arattak ha megkéstek és segíteni kellett az aratásban, különben csak a jószággal foglalkoztak" (Bogyiszló). Mikor még maguk arattak sarlóval, a sarlózás elsősorban asszonyi munka volt. Decsen általában két asszony sarlózott együtt, köztük volt egy lepüdő, azonos a vetőlepüdővel, vagy hamvassal, azon a gyékény kötél és abba rakták a markot. „Nagyon vigyáztak, hogy egy szem se vesszen el és olyan arató karót használtak, azt keresztbe leverték (x alakban) annak támasztották neki a kévéket és úgy kötötték be." „Két lepüdőt használtak. Az egyiken kötött az ember, a másikra rakták az asszonyok. Mikor megkötötte az ember (a kévét) előre vitte (a lepüdőt) és leterítette. A bekötött kévéket nem dobták le, hanem felállították tüvire" (Decs). A lepüdő és a két kötöző bot, „arató-karó", ilyen alkalmazása egyelőre egyedül áll. „A lepedő és kötöző bot használatában — írja Takács Lajos — az a törekvés ismerhető fel, hogy a megtermelt gabonának csaknem minden szemét betakarítsák".

29 A kévéket az első világháborúig, egyesek még azután is, először úgynevezett hármasokba rakták (Bogyiszló, Decs). Két egymás mellé fektetett kévére rakták a harmadikat. A hármasok két sorban helyezkedtek el, tövükkel egymás felé fordítva, és köztük annyi helyet hagytak, hogy egy gabona-csomó elférjen. Hármasokból aznap este vagy másnap tízeseket (Decs), rakást (Báta), kepét (Decs), körösztöt, csomót (Bogyiszló, Báta, Szekszárd) raktak. A tízesbe régen valóban tíz kévét raktak, de már a századfordulón 14, vagy 13 kévés volt, de a neve továbbra is tizes maradt. A csomóba tizenhárom vagy tizennégy kévét raktak (Bogyiszló). A különbség a tolvajkéve alkalmazásából adódott. A rakásba és körösztbe is 18 kévét raktak. A tizes rakása úgy látszik a bátaszéki uradalom területén tovább szokásban volt, hogy a dézsmálást megkönnyítsék. 1846-ig ugyanis szokás volt azt kinn a mezőn megejteni.

30 A kévék behordására, a hordásra (Őcsény), a takarodásra (Decs) nem mindig került sor. Az ártér göröngyein lévő kevés termést a helyszínen nyomtatták el. „Kocsival együtt átúsztattunk azon a fokon (Vén Pöszén) azt a kevés búzát, amit összeraktak, ott nyomtatták el, ott csináltak szürüt és a búzát halászladikon hordták haza" (Báta). Az ártér rossz útviszonyai miatt általában a gabonát mindenhol a tarlón nyomtatták, de Dunaföldvár ármentes földjein is a megfelelő fordulóban készültek a szűrük. Ha azok közel estek a Bakaszálláshoz, úgy ott végezték el azt. A magot a Szelelőhegy széljárta magaslatán szórták fel. Madocsán a szessziós földek végében lévő, falu melletti szállásokon nyomtattak és csépeltek különösen azután, hogy az istállók és az aklok bekerültek a faluba (kb. 1880 körül). A ger jeniek a vetlei szántóikon raktak szűrüket és melléje kis szalmakunyhókat, hogy a nyomtatás idején valahol meghúzhassák magukat. Bogyiszlón a Külbogyiszlói szállásokon rakták össze a gabonát. A decsiek, őcsényiek csak száraz időben hordták a Külső Mezőről a Belsőre a kévés gabonát, ha a magos vízállás nem engedte, kint készítettek szűrüket a tarlókon. Ilyenkor többen használtak egy szürüt, de a szalmát sem hordták haza, csak a szemet. A szalmát vagy eladták a högyközi németeknek és szekszárdiaknak, vagy petrencénként széthordták a földön a törekkel együtt rohadóba, hogy ázzon meg és nem bánták ha a tarlót járó gulya is meggázolta. Tavasszal ezt vitték fel a högyre a rendek közé és nyitásnál ráhúzták a földet, fejetelt, bakhátat csináltak föléje. 438