Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

FÖLDMÜVELÉS ALÁ VETT TERÜLETEK; SZÁNTÓFÖLDEK ÉS IRTÁSKERTEK

szükségük, ez volt a legelső kényszerítő körülmény, hogy a pusztákat megszerezzék illetve azok régi használatát legalizálják, de a biztonságosabb földművelő területek kiterjesztése és megszerzése is érdekében állott minden falunak és földesúrnak. Ahol irtásra volt szükség, ott az első foglalás jogán való egyéni birtoklás, határhasználati rend a kézenfekvő. Erre az összefüggésre már a XIV. századi magyar földművelés történetével kapcsolatosan Belényesy Márta utalt.

9 Az elhagyott települések egy részének újbóli megülése és a földterület ezzel kapcsolatos viszonylagos megszűkülése magával hozta azt, hogy az ármentes szinteken a földesúr, vagy maga a közösség, felszámolta az egyéni foglalások alapján kialakult szántóföld-birtoklási aránytalanságokat, melyeket az összeírások igen szemléletesen tükröznek. Ez általában az úrbéri viszonyok rendezésével, az urbárium behozatalával, jobbágy telkek megalkotásával és kimérésével történt meg 1767 körül. A szabadalmasabb helyeken is történt ehhez hasonló rendezés, amikor a közösség a város lakosai közt bizonyos kulcs szerint arányosan felosztotta a szántókat. így történt ez például Mohácsott 1769-ben és 1799-ben.

10 Utána mezővárosi szabadság alapján a földdarabokat szabadon adták, vették és ezzel idő múltán jelentős földbirtoklási különbözőségek jöttek létre. E helyeken ezért eszményi telkek után fizették az árendát és a robot megváltását. Hasonlóképpen történt, vagy történhetett ez Dunaföldváron, Pakson, Tolnán, Bátaszéken és Bátán is. így az ármentes teraszon 1767 körül lezárult a szántóföldek szabad foglalása, illetőleg azok ezen az alapon való birtokolása. Tovább fennmaradt az irtásföldek és irtásrétek foglalása az ártér magasabb göröndjein és hatjain, valamint Báta erdős, külső határában. Az irtásrétekkel már foglalkoztam, ezekkel szorosan összefügg az irtásföld foglalásának kérdése. Láttuk, hogy az irtásrétek legmagasabb pontjain létesített széna-állások és szénáskertek, valamint aklok egyben veteményeskertekként is szolgáltak. A kisebb területű, főként veteményekkel, káposztával, paprikával, babbal, tökkel és lennel elültetett szénaállások mellett voltak ezekhez viszonyítottan nagyobb, de egyben valamivel alacsonyabb szintű ártéri irtásföldek is, melyekben már gabonát, elsősorban kétszeres búzát, kölest, árpát és kukoricát termeltek. Mivel az ártér szabad jószáglegelő volt, e földdarabokat sáncokkal, árkolással és kerítéssel kellett védeniük. Jogilag — az irtásrétekhez hasonlóan — nem tartoztak a telki állományhoz, szabad adás-vevésüket az uradalmak csak később és visszamenőleg tették vitássá a XIX. század elején, közepén, vagy az elkülönözési perrel kapcsolatosan. A XVIII. század második felében, az összeírások és urbáriumok szerint, több ártérbe települt falunak saját határában nincsen szántóföldje, holott e század elején rendelkezett azokkal. így például Madocsán még 1741-ben annyi szántóföld volt, hogy egy úrbéri rendezési terv szerint azt három nyomásra felosztva, átlag minden lakosnak 8—10 pozsonyi mérő jutott volna abból minden kalkaturában, bár, jegyzi meg a terv, a föld nagyrészt a Duna áradásának van kitéve. 1790-ben a jobbágyoknak egyáltalában nincsen szántójuk saját határukban, csak irtáskertjeik és gyümölcsöseik. Kérvényezik ezért, hogy „ami szántó földeket most földes Uraságaink határunkon kertekbe fel árkolva tartanak, azon földeket is Uraságaink botsássák kezünkre és urbariális földeknek osszák ki. . ." Ekkor egyben azt is kérték, hogy „a magunk határán lévő dombosabb és hátasabb földeket, mellek régenten is mint meg tettszik, szántó földek voltának lakosaink között magok Proportiojokhoz képpest Urbariális Sessioknak száma és módgya szerint minél előbb osszák ki." A volt szántók területét 431