Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Méhészet

megfulladt bogarak halomban feküdtek a gödörben. A méhész ezután hosszú kaszakésével körülvágta a lépeket és azokat mézestül kádba, hordóba csomiszolta, mint szüretkor a szőlőt. „így pusztogatták le a kasokat" (Decs). Véleményem az, hogy a lefojtás kizárólagossá csak a méhészkedés hanyatlásával lett, azelőtt láttuk, még a vadméheket is kímélték. A kasokból régebben valószínű kidobolták a bogarakat. A szántóföldi gazdálkodás kiterjedésével, a parasztgazdaság árutermelővé válásával nemigen volt már idejük, türelmük átdobolásra, egyáltalán méhészkedésre sem, a lefojtással hamarosan felszámolták az egész állományt is. A méz valamikor fontos táplálék volt. Papok, oskolamesterek bérlevelében is szerepelt méz. Ették lépestől, kenyérrel vagy anélkül is. A fokhagymás méz és a mézes dió csemegének számított, különösen a böjtben. Ezért is tartották a mohácsiak sérelmesnek azt, hogy a méheket böjtben dézsmálják meg.

316 A hordóba összetört mézet hazaszállították és teknő fölé helyezett veszszőkosárba tették. 3—4 óra alatt a méz a teknőbe csorgott. Ezután a törött, még mézes lépekre lanyhu (langyos) vizet öntöttek és 1—2 óráig ebben ázott, majd szintén leszűrték. Ez a mézes lé a márc, gyermekek csemegéje. Vásárokon, búcsúkon kis poharakkal mérték a jég közé állított márcos hordóból. Idővel a márc megsavanyodik, akkor pálinkát főztek belőle. Előfordult, hogy egyegy méhészgazdának egy hektóliter márcból főzött pálinkája is volt. A kimosott viaszt forró vízbe hányták, majd mikor a viasz teljesen felolvadt, hideg vízbe töltötték át, abban az megmerevedett és föllábbott. Viaszért a múlt században kocsiszám jöttek Gömör megyéből, Rimaszombat, Rimabréznó, Rozsnyó vidékéről (Bogyiszló). A mézeskalácsosok is kocsival jártak, kimentek az ismerős méhesekhez, ahol szemük előtt fojtották le a családokat. A lépesmézet lemérték és hordókba tömködve vitték el. Amíg vevő nem volt, nem vágták le a méhet (Decs). A jobbágyvilágban minden méz- és viaszeladás tilos volt a tizedelés befejezése előtt. A Duna mente nagy méz- és viasztermő jelentőségére is utal az az 1785-ben lefolyt per, melyben a jobbágyok azt panaszolták, hogy a dézsmálás késése miatt a kereskedők a mézre adott „foglaló pénzeket vissza vévén az utánok való várakozást elunván" sokan érzékenyen károsodtak.

317 428