Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Méhészet

MÉHÉSZET A mézrabló és mézpusztító méhvadászat, az erdei méhészkedés és méhtartás formáit itt a Duna mentén nehéz szétválasztani, mindhárom forma egymással összefonódva napjainkig élt.

300 Az ártéri erdők, vizes rétek, nádasok, gyékényesek igen kedvező feltételeket teremtettek a méhek vadon való szaporodásának, de ezeket a meglévő adottságokat a Dunamente népe régi időktől fogva felismerte és tervszerűen ki is használta. A hagyomány és történeti források egyaránt átlagosnál fejlettebb, népesebb méhészkedésről adnak hírt. Az erdő odvaiban felkeresett és otthon méhesben, kasban tartott méhek ugyanazon fajhoz tartoznak: ez a mézelő méh, Apis mellifica L. magyarországi változata, a szürke magyar méh (mely talán legközelebb áll az Apis mellifica var. cornica Pollm-hoz). Ennek nemesítésével éppen itt a Duna mentén, a Drávaszögben végeztek néhány évtizede sikeres kísérleteket.

301 Egyesek úgy tudják, hogy néhány éve hosszabb szívókájú oroszországi méheket is tartanak itt a méhészek. A méheket a nép, ha róluk beszél, bogaraknak, tréfásan pedig madaraknak, kedveskedve méhecskének nevezi. „Találd ki, mit hoztam! Madarat. De sok madarat ám!" — mondta Báli István, mikor egyszer a mezőről megjött vászontarisznyájába belerázott raj méhhel (Mohács). (V. ö. madártej!). Miben állottak a méhek kedvező létfeltételei? Az ártéri erdők igen korán hatalmas mennyiségű virágport és mézet szolgáltattak. Legkorábban, jó idő esetén már februárban megkezdhették a hordást az égerfa barkáiról, majd következett a szilfa; „virágzáskor annyira ellepik a méhek, hogy az ágak hegyei mind meghajolnak". A füzek és bokorfüzek, maiátok is gazdag méhlegelőt biztosítanak. Később a kőrisfa, a szedres-aljú tölgyerdők, a bodzások, a mocsári virágok, vízililiom, gyékény (sok virágpor!), gólyahír, kutyatej jön sorra. Nem utolsósorban az ártéri gyümölcsösök és vad gyümölcsfák elhúzódó virágzása nagy jelentőségű nektár- és virágpor-forrást jelentett. A nyárfákon és juharokon nagy tömegben, de a többi fafajtákon is megtelepedő tetvek, pajzstetvek, levelibolhák és tücskök édes váladékát, a mézharmatot is gyűjtötték a méhek. A nyárfákról sok ragasztóanyagot hordhattak, melyet a lépek készítésénél használtak fel. Az ártér nedvesebb talaja, a vízközelség által biztosított párásság előfeltétele a virágméz, a nektár kinyerhetőségének. Száraz, meleg napokon, hőségben a legjobban mézelő fák virágjában, például a hársfáéban, nem képződik olyan nektár, amit a méh ki tudna szívni. Az ártéri vízfelületek biztosították az ártért szegélyező teraszokon is a biztos harmatképződést, az ottani tarlókon növő tarlóvirág vagy tisztesfü fokozott kihasználását. Ez a fehér tarlóvirág (Stachys annus L.) a legfontosabb mézelő virágunk, értéke az akáccal és hárssal vetekedik. A történeti adatok megközelíthetőleg sem mutatják a tényleges méhkasmennyiséget. Nemcsak az erdőben lévő méhcsaládokat, hanem a szálláson vagy szőlőben lévő kasokat is eltagadták az összeírásoknál. A pilisieket vádoló, már idézett várdombi levél szerint: „ki tudja hány kaptár méhek vagyon, a Conscriptioban alig ád föl egy-két darabot, vagy semmit". Ha az uraság ispánja vagy hajdúja véletlenül rátalált a be nem vallott kasokra, vagy többet találtak a felírtnál, a jobbágyok azt mondták, hogy e rajokat a méhek a bevallás óta eresztették és tiltakoztak azok elkobzása ellen.

302 A török időkben a méhkasadó jelentős összegű volt. Például Kölked 1565—88-ban 251 akcsét fizet ezen a címen. Az őcsényiek 1885-ben kelt levelükben említik, hogy a titkon „alá járó hajdúk" nem csak marháiakban, hanem méheikben is nagy károkat tet422