Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legeltetés sajátosságai - Az állatok kihajtása az ártérből árvízkor

Madocsán 1855-ben emiitett Öreg Töltés is kijáró út lehetett, mert a faluból délkeletre említik, két oldala fel volt árkolva és fűzvesszőkkel volt beültetve. Töltések és mesterségesen kiképzett úsztatóhelyek az ártér legfontosabb útvonalain voltak. Az ezekhez vezető mellékutak tulajdonképpen a térszín természetes magaslatain, hatjain, göröndjein futó csapások voltak. A hátakon a göröndökön ugyanis régtől fogva létesítettek kerített, magán birtoklású irtás­kerteket is és ezek akadályozták a jószág mozgását. 1802-ben az utak felül­vizsgálatára kiküldött mohácsi esküdtek jelentik: „Ugyan ottan reá mentünk Bubreg András, Visnyei István, Juhász Istványnak új kerítéseikre és s. v. sörtés ollyaikra, kik annak előtte gyakran vádoltattak, hogy bizonyos régi Duna-partját elfoglalván a városi Marháknak vizekben leendő járását elre­kesztették légyen ..." 1807-ben azt jegyzőkönyvezik, hogy az újonnan létesí­tett kerítésekkel „a régi utakat sokan elzárják és sem széna takarodáskor ko­csikkal, sem marhák minden felé a Dunára nem mehetnek". 1827-ben a mo­hácsi szigeten lerombolják mindazokat a kerítéseket, melyekkel „a közön­séges haszonra szolgáló kocsiutak elzár attatnak, ahol még a legszorosabb idő­ben is veszedelem nélkül járni nem lehetne..." Ekkor véglegesen kijelölik az utat a Dara Háton és átvágják az útjába kerülő kerítéseket, „ha valame­lyik az által vágott kerítést újra bé sántzolni akarná, az köteleztetik azt két kapuval ellátni." 290 A közösség úthasználatán kívül az egymás mellett lévő, illetve mások­tól körülvett szállások és rétek tulajdonosainak is útjoguk volt a réteken át. Ez is a háborítatlan használat során jött létre és a rétek eladásával az új tu­lajdonosnak is el kellett ezt ismernie. Az erőszakos magánút-elzárásokat is megsemmisítette a tanács és testi fenyítéseket is alkalmazott a makacsko­d ókkal szemben. Azok viszont, akik más rétjén jártak át, feleltek minden okozott kárért. 291 Arra is van példa, hogy a réttulajdonos arra kötelezte a rajta átjárókat, hogy azok az átvezető utat kétoldalt kerítsék és a kerítés ál­lapotáért is feleljenek. A tanács azonban nem engedte az átjáró utakat a leg­alacsonyabb szintekre leszorítani. 292 Árvíz esetén, a kimenekülő jószág által okozott károkért a régi jogszokás szerint nem járt kártérítés. 1843-ban azon­ban ezt a szokást a bíró már nem méltányolta, amibe az érdekeltek nem nyu­godtak bele. 293 Az állatállományt csak nagy víznél hajtották ki teljesen az ártérből. Magasabb vízállásnál a jószág az ártér magasabb szintjeire húzódott, mint pél­dául a decsi állatok a Keskenyi és Szomfovai erdőbe stb. Ilyenkor is sor kerül­hetett úsztatásra. Egyszer a múlt század közepén Erzsébet napra lekopott a decsi mező, „erre már nem volt mit etetni, meg a víz vette el. Nagy vizek voltak a Paptavában... Hát itt Tapasztón megfogtam a marha farkát, ka­paszkodtam, és úszva mentünk föl Bogra oldalig. Ott az erdőben aztán gö­röndről, göröndre mentek ..." Ahol a szállásokat a falutól a Duna választotta el, ott egyesek még a századforduló után sem várták meg a kompot, átúsz­tattak a tehenekkel a folyamon. (Bogyiszló) „A disznó árvíz nélkül is úszott eleget. Vannak az erdőben olyan ,fofco7c, öles víz van benne, egy-kettőre át­mentek rajta. A pásztor került..." Magasabb vízállás idején az egyik görönd­ről a másikra nem lehetett áthajtani, hanem a kanász előre átment és átfü­tyülte, áthívta a falkát. (Öcsény) Az árvédelmi gátak megépítése előtt az árvíz sohasem jött olyan hir­telen, mint utána, ha átszakította a töltést. A víz jöttét így kiáltozással, dobo­416

Next

/
Oldalképek
Tartalom