Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)
ÁLLATTARTÁS - A legeltetés sajátosságai - Legeltetés és feleltetés az erdőkben
hah kihajtassanak és az ilyen ágvágások keményén megtiltassanak a régi végzések erejéhez képest." 239 Ebből a feljegyzésből az is kitűnik, hogy a régebbi, erdei szállásokon lévő marháknak takarmánya is lehetett és hogy a tanács nem a téli erdei legeltetés, hanem az ágvágás ellen foglalt állást. Csak a vágott, sarjadó erdőben tiltotta a legeltetést, egyébként, ha az kinőtt a marha szája alól, újra megeresztette téli legelőül. Erre utal az 1808. decemberében hozott határozat is. „Minthogy sok szegény ember annyira megszorult, hogy nem tud honnand fát szerezni, megeresztessen-é a Kanda Malattyába a fa vágás, oly formán, hogy a földtül följebb annyira tudniillik, hogy a marha az új hajtást fel ne érje .. ."' m (A XVI században Svédországban még kétféle anger (svéd: ánge) volt. Annál, melynek kerítéseit nem kellett megnyitani, a fákat tövig levághatták. A másiknál bizonyos időben, meg kellett nyitaniuk az anger kapuit a legelő jószág előtt, ezért ebben a fák ágait embermagasságban vagy azon felül csontolták csak le, hogy a friss hajtást a marha el ne érje. 241 A mohácsi rendtartás a keményfának a tsontolását szigorúbban is büntette, mint a puhafáét. Amikor 1825-ben az egyik mohácsi lakos „családjai fákat csontolták Klágyában a marhák részére, szinte még egy tölfát is letsonkitottak" — a következő ítéletet hozta a bíró: „amint hogy a Klágyai erdő tilalmas és tölfát cédula nélkül levágni, vagy csonkítani nem szabad ... 6 Ft-t fizet a tölfáért, a puhafáért pedig 4 F-t". 2 ^ 2 Egyébként a nem tilalmas erdőkben „a fák egy ölnyi magasságra meghagyatván, a többit szabad lecsontolni a mondott engedelem mellett" — mondja ki 1839-ben a tanács. Ugy tűnik, ekkor a fák csontolásához éppen úgy engedelmet kellett kérni, mint a fák döntéséhez, A cédula nélküli csontolást továbbra is büntették. A csonkolás, vagy csontolás a fa legallyazása. Napjainkig megvan ez a szokás a fűzfák és szederfák esetében. Mindenki szabadon csaphatta, csontolhatta füzesét, azaz rétje szélébe maga által ültetett fűzfákat. A közösen használt réteknél azonban már gyakran vita kerekedett ebből. 243 Nemcsak téli időben szorulhatott gallyra a jószág. 1771 (?)-ben Decs, Pilis és Nyék jobbágyai panaszolják, hogy a nagy víz miatt szénát nem kaszálhattak, a jószág nagyobb része bácskai legelőkre szorul, s ott nyaralnak ki. Az otthon maradt táplálására „még fáinkat is többnyire hátunkon hordjuk .. ." 244 A madocsai emlékezet szerint 1863-ban olyan szárazság volt, hogy minden legelő mező kisült és a jószágot a parcellákra felosztott községi erdőbe, a Porongba hajtották és ott a levágott ágakkal táplálták. Az ágak vágása az erdő rongálásával járt és a fokozódó erdővédelem egyre kevesebb lehetőséget engedett arra, hogy a jószágot ezért az erdőbe hajtsák. Takarmányínség idején tehát inkább a parasztok mentek ki a tiltott erdőbe, hogy onnan lopva gallyakat vágjanak állataik számára. 1766-ban egy decsi jobbágyot az ispán már igen szigorúan megbüntetett, mert „Töllyfa hegyet vágott". 2 ^ 5 A szekszárdi uradalmi erdészet emberei, az 1825-ös árvizes esztendő miatt takarmányínségbe került lakosokat, akik a tél folyamán az erdőbe mentek gallyakért, tucatszámra fogják el és jelentik az úriszéknek. A név szerint felsorolt kártevők lajstromához feljegyezték a kártevés helyét és azt, hogy milyen gallyakat találtak a kártevők kezén. A februárban készült jegyzékbői félreérthetetlenül kiviláglik, hogy takarmányozásra lopták a gallyakat: „Weiches Galy entfremdet, Weiseichen stumpft, Hasel-eichen ... Zehreichen ... Gemischten aste (sic) gestohlen..." stb. 246 A Bogyiszlón és a Sárközben is maradt emlékezete annak, hogy télen ágakkal, vesszőkkel teleltettek. „A marha szereti a faágat, eperfa és gyümölcsfa ágat, az agáca ágat nagyon szereti." 26* 403
