Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legeltetés sajátosságai - Legeltetés és feleltetés az erdőkben

rennis L.) miközben kedvez a sásfélék, a fehérhátú fű (Decs), libapimpó — (Potentilla anserina), a békarokka (Őcsény), cinkrót (Mohács), vagyis a zsurló — Equisetum arvense, K palustre) és a nád elszaporodásának. Régebben, különösen még az egyéni legeltetés idején, állandóan több ember, főleg fiatalok, pásztorgyerekek, pásztorok ás állatőrző öregek tartózkodtak kint a jószággal a legelőkön és a felnövő mérges és haszontalan növényeket baltával, bottal kicsapták, így például, szokás volt a büdös böléndököt (öcsény) — Datura stramonium), és a tüskés gazokat és bogáncsokat úton-útfélen pusztítani. A múlt század második felében a legelők rendszeres tavaszi boronálása több helyütt szokás volt. Erre a munkára gyerekeket küldtek elsősorban, akik boronára tett deszkán ülve hajtották a lovakat. Ezt a munkát Decsen falu sorában végezték. A borona összetörte az avas gazt, ürüléket, elsimította a túrásokat, hangyabolyokat. A századfordulón már ezt bérmunkában végeztették. A vasboronákat megfordítva húzatták a legelőn, a simítás így eredményesebb volt. Az is javította a legelőt, hogy ősszel, vagy télen a rajta termett, elszáradt sást, nádat és ehhez hasonló magasabb vadfüveket leverték a szegényék tüzelőnek. Alkalmanként az is előfordult, hogy az ilyen vadfüves részleteket fölégették. Az sem ártott a legelőnek, ha bizonyos időben más és más állatok jártak. A birka például olyan szagos füveket, növényeket is megeszik, melyet a marha elkerül. Például az említett gilice tüske ujjnyi friss hajtásait kora tavasszal a juhok lerágták, de a marha nem. A LEGELTETÉS SAJÁTOSSÁGAI Legelésnek nevezzük a jószág táplálkozását, amikor az maga kutatja fel, keresi meg élelmét. A pásztorolás az az emberi felügyelet, mely nemzedékek tapasztalata alapján hozzásegíti a jószágot élelme megszerzéséhez és ugyanakkor gondoskodik az állatok egyben tartásáról és védelméről az időjárás és más természetes és emberi veszedelmek ellen. A legeltetésen értem a legelés és pásztorolás egységét. Az ártér és folyamközelség sajátos legeltetést alakított ki, ennek jellemzőit kívánom a következőkben röviden bemutatni a Duna menti nép gyakorlatában. Legeltetés és teleltetés az erdőkben Ha előbb nem, úgy novemberre lekopott a mező, mely a hideg és rövid nappalok miatt már nem tudott megújulni. Ahol közös nagy nyájak voltak, ott azokat Mindszentekkor, hó estével, de legkésőbb Miklós napkor szétverték, szétszakajtották. A közös pásztorok beszámoltak, átadták a kezükre bízott jószágot gazdájának, megkezdődött a teleltetés. A Duna mentén a teleltetés valaha az erdőkben folyt. Az erdő védelmet nyújtott a szigorú téli időjárással szemben. Megfékezte a szelet, csökkentette a kisugárzást, az éjszakai lehűlést. A terebélyes, nagy fák és sűrűségek még viszonylagos meleget is tartottak és a csapadék ellen is védelmet nyújtottak. Láttuk, nem véletlen, hogy az erdei szállásokon nem volt annyira szükséges az épített, fedett istálló, mely nélkül a réti szállás már nem igen létezhetett. Nemcsak az a jószág vonult az erdő védelme alá telelni, melyet szétvertek és gazdái az erdei szállásra kísértek, hanem az er400