Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Disznók

haszállást, istállót, arra utal, hogy a két építmény egymástól különbözött és a disznóólba marhát bekötni nem lehetett. Azok a disznófalkák, melyek az erdőben tanyáztak a pásztorral, nem háltak ólban. „A góbék a fa tüvibe vájtak gödröt, abba malacoztak" (Báta). A decsi külső disznónyájnak, melybe „a nem hazajáró disznókat, a malacokat, süldőket, meddü állatokat hajtották, oda ki a Városhelyi földre és ott ástak egy akót a partba, az ódalba

,, (Decs). Ez az akol tehát a menedékes ódáiba vájt, homokbányaszerű tér volt, melyből csak előre tudtak kijönni a disznók. (Vö. Szájloh-puszta — Sauloch = disznógödör, helynévként Izmény határában.) Az erdei legelők fogyásával az egész évben kint háló disznófalkának Öcsényben nagy aklot építettek, a múlt század végén, közvetlenül a falu melletti legelőn. A négyszegletre épített cölöpkerítésnek egyik oldala 50 m körül lehetett, egy része pedig náddal volt fedve. Nagy hidegben, esőben alája húzódhattak az állatok. A disznótartással elsősorban saját hús- és zsírszükségletüket fedezték a lakosok. A hagyomány szerint még a múlt században is 80—100 kilós disznókat öltek és nagyobb állatokat csak kukoricával lehetett felhizlalni. A kukoricás hizlaláshoz megfelelő ól kellett, melyet vidékünkön kezdetben kalickának, később inkább hidasnak, ólnak neveztek. Az első hidas említése egy alsónyéki osztozkodásban fordul elő 1808-ban. Madocsáról 1811-ben említenek először kalickát. Ezek már kukoricás hizlalás lehetőségére utalnak.

171 Ezek a hidasok úgy voltak szerkesztve, hogy a vályú fölött benyomható deszka ajtó volt, ezt betaszítva öntötték ki az élelmet. Idős adatközlőim ezt is a régi disznók vadságával magyarázták, a hidasba nem volt tanácsos bemerészkedni (Decs). Szokás volt a disznók táplálására télre rossz lovat is venni. „Azt én is megtettem... Föltettük kerékre télen, hogy a kutyák meg ne egyék és azzal etettem a disznókat. Ez most már nem szokás" (Öcsény). A disznóölés a rokonság segítségével történt. A Duna mentén a disznót pörkölték, vagyis szalmával égették le a szőrét. A németek forrázták és ez a szokás az első háború után terjedni kezdett a Duna melléki magyarok között is. Szalonnáját régen egész nagy táblákban hagyták meg és így füstölték. Ujabban hasábokra vágják fel. Sonkát régen nem hagytak, csak a csánkját. A vékony bélbe kolbászt, a vastagba hurkát töltöttek. Hurka régen csak egyféle volt: kásás hurka. Ebben volt: kása (köles, búza, kukorica, vagy rizs, ritkábban tarhonya), sült töpörtyű, vagyis pöre, abált máj, ritkán tüdő is, toka körüli véres szalonna, hagyma (vörös), majoránna. A század végén kezdték a némötös hurkát, vagyis a húsos hurkát is készíteni. Bátán a kásás hurkába csak kis véres kását és kaprot tettek. Kásával töltötték meg a katakönyökét is. A svártli, svárkli és a pálannya (vastagbél vége) gömböc, disznósajtnak való megtöltése újabb keletű. A tüdőt a Sárközben ecetösen főzték meg és a vágás után egy hétre fogyasztották (Decs). Disznóöléskor álarcosok, maszkások jártak, fiatalemberek asszonynak, menyecskék embernek öltözve. A disznók kereskedéséről kevés adatunk van. Mohácsott jó disznóvásárok voltak, de nem tudjuk már, mennyi volt abból a szlavóniai és mennyi a helybéli. A XVIII. század végén ugyanis már sok disznót hajtottak felfelé a Duna mentén Szerbiából is. 1774-ben megbüntettek egy mohácsi szolgalegényt, mert „gazdája tudta nélkül kereskedők sereges sörtvéseit hajtotta napszám fizetésért".

172 A madocsaiak vágott disznók kereskedésével is foglalkoztak a múlt században, egészen a századfordulóig, első világháborúig. „Kocsiháton vitték fel a disznóhúst Budapestre. Volt, aki evvel foglalkozott. Megvette a disznót, 384