Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)
ÁLLATTARTÁS - Disznók
Éppen e szabad legeltetés miatt a jegyzőkönyvek tanúsága szerint, a disznókkal is előfordult az, hogy tévedésből másét fogták be hízásra, vagy vágásra. 154 Az egyéni disznópásztorlás, legeltetés a századfordulóig fennmaradt az erdőkben és mocsarakban gazdagabb helyeken, és az erdők, valamint mocsarak fogyásával párhuzamosan csökkent az aránya, illetve szűnt meg. Az egyéni legeltetés azonban csak annyit jelentett, hogy a kanász falka jávai valahol egy magasabb helyen, az erdőben állást keresett, vagy szállást, ólat épített az állatoknak, ahová a falka esténként összesereglett és eső, vihar ellen védelmet kapott. A falkát az egy vérből való származás, az összetartozás ösztöne hozta öszsze minden este, az embernek ebben kevés szerepe volt. A falka gazdája időnként segített a táplálék megszerzésében, csemegével látta el a nyáját, védte az idegenek támadása ellen: mindez megszokott pásztora mellé parancsolta az állatokat. A pásztor leginkább csak követte a falkát, de azért üggyel-bajjal bizonyos irányba tudta terelni, vagy hívni, veszélyes, nemkívánatos helyekről el tudta hajtani, illetve távol tudta tartani azokat az állatokat, melyeket vezérállatokként a többi előbb, vagy utóbb követett. (V. ö. Győrffy István egyik idős adatközlője, egykori réti kanász emlékezését: „Az elvadult disznónyájat terelni nem lehetett, csak ballagtunk utána . . . 155 ) Még találkozhattam erdei kanászokkal. Az 1870-ben Pálfán született Szabó János, aki élete nagyobb részét őcsényi kanászként, a sárközi, gemenci erdőkben töltötte el, mondotta: „reggel... a disznók mentek, ki erre, ki arra. Nem tereltem őket egyszer se, soha. Estefelé vártam, mikor jönnek a disznók. Volt olyan, hogy csak hajnal felé jött a tanyához. .. Hosszú volt az éccaka, unta a fekvést, elkezdett döcörögni, aztán elment" (Öcsény). „Ügy elmentek a disznók (kint az erdőben), hogy egy hétig sem láttuk Őket" (Decs). „Reggel mentek a disznók a nagyvilágba, de este mindig hazajöttek a tanyához" (Báta). „Az erdőn nem volt akó. Ahol a kanász leült, a disznók körbe mentek..." (Báta). A tanyán este a pásztor tüzet gyújtott, az állatok körülötte verődtek össze. így jártak az erdei ólból is reggel ki és este vissza a disznók. Az, aki kint volt velük, csak este ment keresni, összehívni őket. „Estve sörtvéseit a réten keresvén bizonyos fokon által gázolván és föltűrőzködni kényteleníttetett" — vallja egy perben egy mohácsi asszony. 156 Igen szépen világítja meg ezt a többé-kevésbé helyhez kötött, szabadon legelő nyáj felügyeletét, őrzési módját egy 1727-ben a madocsai erdőben történt eset jegyzőkönyve. Ekkor több, Dunán felfelé haladó hajó estére éppen a folyamszéli tölgyerdőben kötött ki és a legénység a parton letáborozott. Az erdőben lévő madocsai disznófalkától, talán malacai miatt elmaradt egy göbe, ezt a hajósok lelőtték, megkopasztották és megpörkölték és részben el is fogyasztották, majd a megmaradt húst hajóra rakva tovább indultak. Közben azonban egy madocsai ember, aki éppen az nap ,,kiment megnézni a sertéseit", riasztotta a falubélieket és a károsult néhány társával Bölcskénél utóiérte a hajósokat, fölment a hajóra, ahol megtalálta levágott disznójának maradványait és kártérítést követelt. A szóváltásból verekedés lett és a madocsaiakat a hajósok a hajótestbe zárták be, ahonnan a bölcskei legények szabadították őket ki. Az ügy a Tolna megyei bíróságra került. A latin nyelvű tanúvallomásokból kiemeljük a következőket: A hajósok „nem messze attól az erdőtől éjszakáztak és raktak tüzet, ahol a tanú disznót őrzött..." „Kiment megnézni a sertéseit és oda érve éppen össze akarta hívni a disznókat, mikor röfögést hallott, és ott, ahol a disznót megölték, megtalálta a malacait.. " „A másik tanú látta feljönni a hajókat, mikor hazahajtani akarta disznóit, hallotta a lö379
