Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)
ÁLLATTARTÁS - Marhák
dába, 10—15-en is mentünk arra az ódára. Ott nem volt elkényeztetve (a jószág), legelős volt. Itt aztán egy kis jobb takarmánnyal ellátta, abrakolta, aztán ereggy tovább. Itt nem számított akármilyen színű ökör, tinó, hasas! Az egyik tinómarhával, a másik üszőkkel foglalkozott. De itt (a Dunántúlon) a pirostarkát jobban szerették" (Madocsa). „Mözs, Györköny, a tengeliciek, nagy'székelyiék, dorogiak idejöttek vásárba, itt megvették azt a marhát, amit a madocsaiak már előbb áthoztak és kissé feljavítottak. így 3 hónap alatt a mözsiek már úgy fel tudták hizlalni, hogy el lehetett külföldre szállítani a tejszövetkezeten keresztül. A madocsai, ha megtalálta a számítását, akár másnap továbbadta a túlfelölről hozott állatot, még ha csak pár forintot is nyert rajta... Volt, aki 3 hétig, volt aki több hónapig tartotta. (Volt úgyis) máma meghajtottam (vagyis elhoztam), holnap jött (a német), már vitték is" (Madocsa). „Az alkusz, a cenzál az is csak 1—2 szól tudott németül, de számontartotta, kinek van eladó állata. Ez járt a német vevőkkel. A cenzálnak kialkudott bért fizettek." Ebben a lépcsőzetes kereskedésben a madocsai szegény- és középparaszt az állat árában tulajdonképpen azt a fáradtságát és szakértelmét kapta meg pénzben, amit a jószág kiválasztása és áthajtása jelentett. A kapcsolat generációkra állandósulhatott egy mözsi német és egy madocsai magyar között, kitől az előbbi rendszeresen vásárolt állatot. Madocsán jártában nála aludt, nem egyszer családostul is eljött és felesége ott főzött. A nagyobb gazdáknak volt elég lucernája, ami itt a nedvesebb öntéstalajon, feketeföldön jobban termett, mint túlfelől, a homokon. Ezenkívül volt darája, kukoricája, a két háború közt lefestett búzája, maga hizlalta ki jószágát. Effajta hízott, vagy félhízott jószág eladásában a megfelelő vagyonú gazdák mind részt vettek a Dunamentén. A hizlalás ideje általában ősszel kezdődött a vetés után és tavaszra volt kész. Az állatkereskedelemből közvetve is gazdagodott a Dunamellék. A középkortól kezdve több mezővárosnak volt nevezetes marhavására. A XVI— XVII. században igen sok állatot vittek át Dunaföldvárnál, Paksnál, Domborinál, Tolnán és Bátán az említett mezővárosok vásáraira, illetve tovább nyugat felé. A vásárokra hajtott marha után ostorpénz illette a mezővárost, az átkelőhelyeknél pedig révpénzt fizettek. A földesúr jövedelmeihez tartozott a helység mészárszékének haszna. Ezt vidékünkön a mezőváros, a község árendálta ki, és továbbadta mészárosoknak bérért. Mohácsott a város kiváltságaihoz tartozott a mészárszék tartása. 1776-ban feljegyzett szerződés szerint 300 Forintért bérelték, 8 Ft-ért pedig minden marhanyelv őket illette. A mészárosok „ezért jó tehén, marha, borjú, sörtés és Bárány hússal tartoznak ellátni a várost... minden szegényt és boldogot ki kell szolgálniok abból arait kér". A városnak kell pénzért eladniok 1 mázsa jó fagygyút is. A város 2 lova tartásáért 2 kocsi szénát kapnak az elöljáróságtól. 129 A múlt század végéig a tej, a marhatartás mellékes hasznának számított. A régi fehérmarha tejét a borjú szopta ki. „Akkor addig szopott a borjú, hogy a szarva is gyütt, ha megrúgta az anyját, úgy, hogy segreült, akkor választották el" (Decs). A fejést a borjútól ellopott tejnek tekintették, a fehér marhától így keveset fejtek és azt is nehezen. A szopós-borjas tehéntől loptak a pásztorok is, a maguk élelmére. Egyes gazdák nagy számú marhái közül 1—2 fejős, vagy borjújaveszett tehenet választottak ki, ezeket jártatták a naponként 372