Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Marhák

A Duna menti régi magyar marhafajta egyedeiről, 1809 és 1847 között készült, 40 leírást találtam eddig a kurrensekben és hagyatéki jegyzőkönyvekben. A 40 közül szőke, szökés, szőke — de a nyakán mégis valami keveset kékesszőrű volt 18 marha. Tiszta fehér, fehér: 3. Daruszőrű: 3. Kékes daruszőrű: 1. Kékes, kékesszőrű, kékesszőrű szömötös, fehér: 9. Kék: 1. Zöld: 1. Füstbarna: 1. Verhenyeges: 1 Pirokszőrű, pirokfejű: 2. Szarvállása szerint volt: Fönnálló szarvú, hegyes fönnálló szarvú, föntálló csákó szarvú, csákó szarvú, széles szarvú csákó forma, csákó rövid vastag szarvú, homlokos csákó szarvú, lambár szarvú, hajdár szarvú, széllel álló szarvú, keskeny rövid szarvú, rövides szarvú, vellás szarvú, pörgeszarvú. Egyes testrészek eltérő színezésére is külön felhívták a figyelmet: szarva köze veres, homlokán három helyen daruszőrű folt látszik, farka kese, nyaka kevéssé kékesszőrű, balfelől a tölgye körül hasa kese, nyaka és a feje verhenyeges szőrű. Az egész alakra és a testrészek feltűnő sajátságaira utaló megjegyzések: magas termetű, középszerű, középtermetű, előbbinél testesebb és hosszabb, egyenes derekú, lebenyés, esettfarú, kurtafarkú, hosszú farkú, vékony testű, lamos, vastag farkú, vastag, álla alatt balfelől süjj nyavalya fakadása jele látszik, pirosszarvú, jobbfelől vékonyba és tölgyén kívül méhcsípés által származott tenyérnyi kopaszság látszik. A marhák korát a lovakéhoz hasonlóan többnyire a következő kifejezésekkel jelölték meg: nyári tinó, másodfű, harmadfűre menő tinó, azaz két esztendős, harmadfű, negyedfű, nyolcadfűre menendő, tíz esztendős. A 40 állatból csak füljegyes volt 9, füljegyes és bélyeges 9, bélyeges füljegy nélkül 7, jegytelen és bélyegtelen 15. Az utóbbi 15 marhának csak mintegy felénél olvashatjuk azt, hogy jegy és bélyeg nélküli, a többinél — elsősorban a hagyaték felsorolásánál — lehet, hogy csak nem említették meg, de az állatnak volt valamilyen jegye vagy bélyege. A csak bélyegesek közül kettő, a bélyeg és jegynélküliek közül 5, nem közvetlen Duna melléki helységből való marha. E kevés számú adatból ismét csak fenntartással azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a füljegyek alkalmazása a Duna mentén inkább szokásban volt, mint attól távolabb. A 16 sütött bélyeg közül kettő két állaton is előfordult. A 14 különböző jel közül egész biztosan tulajdonjegy három volt: BI —Boli István, K — Kozma János, VJ — Varga János. A többi is valószínű családi tulajdon jegy volt. A magyar fehér marha a Dunántúlon legtávolabb itt, a Duna menti falvakban és uradalmakban maradt fenn. Az uradalmak ragaszkodását a fehér marha tenyésztéséhez két körülmény indokolta. Egyrészt a jobbágyfelszabadítás után a Duna menti árterek és alacsony fekvésű erdők nagyobb része a földesúr kezében maradt, s ez még sokáig alkalmatlan volt földművelésre és csak szilaj gulyákkal volt hasznosítható. Másrészt a második világháborúig az uradalmakban sok ökörrel dolgoztak, amelyeket néhány évi használat után felhizlaltak. Az erdei és ártéri környezetet, a szilajtartást legjobban a magyar fehér fajta bírta, s ugyanakkor ez volt a legalkalmasabb ökörnek !i<s: serény járású, hosszú léptű, igénytelen, a nyári meleget legjobban tűrő. Szilaj magyar gulyák voltak még századunk elején a faddi, gerjeni, sárközi, szekcsői és mohácsi uradalmakban és attól délre a Drávaszögben, a bellyei főhercegi uradalomban is. Az utóbbi az ország egyik legfejlettebb uradalma volt, ahol legkiválóbb nyugati nemesítésű marhákat is tartottak. A mintagazdaságnak is számító főhercegi uradalomról készült monográfiában a fehér magyar fajta tartását a következő szavakkal indokolták meg: „ ... egyrészt (hogy ez uradalom) a legjobban kihasználhassa a más haszonvételre alkalmatlan területe356