Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Lovak

építettek, a miadocsaihoz hasonlóan fákkal ültették be. Az emlékezések szerint a töltés tetején még körül is volt korlát, „hogy a csikók ki ne ugorjanak", ebbe mintegy 80—100 csikó fért bele. A karám bejáratával szemben volt a pásztorok nádgunyh ója. A bátai ménes akólja a Vén-Duna szélén volt, de már nem földből, csak „korlátokkal volt kerítve". Helynév és szájhagyomány egyaránt megőrizte az őcsényi külső határban, a szőlők közötti úgynevezett Almási-lóakó, vagy Csikóakó emlékét. Főként akkor, amikor a Belső határból kiszorult a jószág, a magas víz miatt a lovak egy elszűkülő, meredek oldalú völgyben éjszakáztak. A völgyszűkület két végét a pásztorok lezárták, ebből nem tudtak kitörni. Azokat az állatokat, amelyek állandóan kitörési kísérleteket tettek, megnyügözték. A ménesből is nehéz volt kifogni a lovat, különösen a csikókat. Az egyik decsi gazda „híre és tudta nélkül Széli Ferenc a ménesen a maga gyanánt szűrkötéllel, Farkas Mihály csikósbojtárral 3 esztendős kanca csikaját megfogta, s azonban a szűrkötőlvégét Széli Ferenc megtartás végett megfogván, a csikót földhöz vágták, ki miatt megdöglött". A bujtárt a bíró felmenti a kártérítés alól, mert parancsra tette, de Széli Ferencnek meg kellett fizetnie a csikó felbecsült árát, 60 Ft-ot.

73 A szűrkötél vagy szőrkötél lószőrből készült, lófogó kötél volt és erről történeti feljegyzéseink is vannak. Az utóbbi időben csak a kenderkötelet ismerték, ezt azonban használat előtt vízbe kellett áztassák, hogy dobáskor a hurok szétterülve repüljön. Az idézett esetben nyilván nem tudták megközelíteni eléggé a csikót ahhoz, hogy felismerjék tulajdon jegyét. A lovak összetévesztéséről több feljegyzés maradt. Egy madocsai feljegyzés szerint „Komáromi Istvánnak egy lovát Boldog János cselédje a ménesen tudatlanságból Tamás mészáros lova gyanánt megfogván s szántani ki vivén, másfél nap múlva hozták haza, mellyért a Tanács által determináltatott, hogy a lóért Boldog János fizessen egy tallért "

n Valószínű, hogy a lóval az előszállási pusztán akartak szántani, mivel 1791-ben a falunak saját határában szántója nem volt. Éppen a távoli előszállási földek miatt Madocsán korábban áttértek a lóval való szántásra. A Duna mentén is a jószág közül a lovakat becsülték legtöbbre. Az ártér haszonvételének ők voltak a kulcsállatai. A lovon való közlekedés tette lehetővé a nagy távolságokra lévő szállások felkeresését, az ártér sok akadályának legyőzését, terményeinek, a nád és a gyümölcs értékesítését és a Duna menti löszoldalakon termő, kiváló bor elszállítását. Távoli fuvarokra csak négy lóval mehettek, s aki nem rendelkezett ennyi betört, hámos lóval, barátjától kért kölcsön vagy összefogtak. Az elnyúlt határú Dunaföldvár korai lótartása is a nagy távolságokra vezethető vissza Wallner szerint, ami a várost földjeitől elválasztotta. A lovak biztosították a múlt század közepéig a búzát alig termő ártériek kenyerét. Gabonáért jártak messze földre nyomtatni, le Baranyába, Somogyba, sőt túl a Dráván, Szalvóniába, a környező dombokközi német falvakba és uradalmakba is. Egyes családoknak nemzedékeken keresztül megvoltak a maguk állandó helyei. így például a decsi Szélleknek Szenterzsébeten volt állandó helyük: „Öregapám nyomtatni járt Szenterzsébetre két sógorával 15 éven keresztül egy helyre. Még hírt is adtak, várták is őket. Ott minden] 3—4 kert felett csináltak szürüt és onnan hordták el a szalmát, mert azt is a nyomtatóknak kellett. Így 1/4-ére vállalták a nyomtatást. Rozsot is nyomtattak. Hosszúheténybe jártak még bátaiak, pilisiek, és a nyékiek is oda kaptak. Egy hónapig voltak oda legalább. Szombatonként a résszel kocsizták haza a\ legények, a fiatalok. Vasárnap éjfél után indultak vissza, hogy reggelre már 352