Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

IRTÁSOK, RÉTEK, KASZÁLÓK - Szénakaszálás, -gyűjtés és -hordás

varasát, hanem azért is, hogy az elhullott magok hozzájárultak a rét megújulásához. A kaszálás napjának kitűzése után hozzáláttak a kaszák előkészítéséhez. A kalapálást már napokkal előbb elvégezték. A fűkaszálást gyakran kezdték hétfőn, akkor vasárnap istentisztelet előtt tették röndbe, kalapálták, új bőrt tettek a karika alá, összekészítették a felszerelést a tokmányos tarisznyába. A tokmány marhaszarvból készült. A tarisznyát a kaszára akasztva vitték magukkal. Kint kaszálás közben fölöstökön (reggeli) és ebéd után kalapáltak. A jó pázsitos fűben hamarább kiment az éle, mint a szálasban. Emberemlékezet óta kétkacsos kaszát használtak, de az utóbbi időben többnek már egykacsos volt. Ha megtehették, akkor az öreg gazdák a kaszálást megelőző nap kimentek a rétre és a határ mentén levágtak egy röndöt. Ők ismerték pontosan kaszálójuk szélességét és a többi kaszás gondatlansága miatt nem akartak perpatvart szomszédaikkal. A levágott röndön visszajövet a füvet visszahúzta a szomszéd részéről a tarróra. A határt rendszerint valami élő bodzabokor jelezte. Ha ez nem volt, kikompolták, kicsóvázták és ennek irányában kaszálták meg az első röndöt. Vitás esetekben, mert néha előfordult, hogy a bodzabokrot tovább ültették, a község láncával ellenőrizték a kaszáló szélességét. A kaszáláshoz rokonok és szomszédok segítettek össze. Ha nem tudtak így elég kaszást kiállítani, napszámosokat fogadtak. A fűkaszálásból a betelepült szegénység nem maradhatott ki. „Fűkaszáláskor özönlött be a nép a Sárközbe. Tudták a vidékiek előre. A Duna túlsó feléről, Sükkösdről, Szentistvánról, Bajáról jöttek és reggelenként odaálltak, mikor a nap fölkelt és világosodott, a nagy kocsma sarkához. Ott álldogáltak és vártak. — Ergye fiam a sarokra, fogadjál kaszást, mondta az öreg. Mikor ment kifele, az élelmesebbje ment már a gazda elébe. Milyen munkára kőne? Leginkább kaszálni kellett, így hozták magukkal a kaszát, ritkábban kapálni. Ha nem vitt szerszámot, gyorsan hazalépett érte, ha felfogadták. Voltak híres virtigli kaszások. A nagyobb gazdák nyolcat, tizet is felfogadták egyszerre belőlük. Hírük volt. Volt pálinka, bor, elég, minden nap hús és dupla napszám. Egy hónapig is elkaszálgalódtak. Elejét már felgyüjtötték és még mindig kaszálták, ez volt a dolog! Aztán más munkával húzták ki Mindszentekig az időt (a napszámosok), de a legtöbbet kaszáláskor keresték. Ezekből fogadtak télen a jószág mellé is teleitetőt" (Decs). A kaszások hajnalban a háznál egy korty pálinkát és egy-két falat kenyeret ettek, majd a tokmányos tarisznyát a kaszára akasztva felültek a kocsira és elindultak a rétre. Mielőtt a kocsi a kaszálóra ráment volna, valaki előre leugrott, pár rendet vágott karikára a kocsi helyének, hogy ne gázolják le a füvet, majd kifogták a lovakat és a gyerek gondjára bízták. Az etette a kocsihoz kötött lovakat a levágott fűvel és ha az elfogyott, hozzákaszálgatott. Ott tanulta meg ezt a mesterséget a kocsiőrzésnél. Ha az előző nap a szélső rendet nem vágták le, úgy a kaszálás megkezdése előtt a gazda megtaposta, legázolta, egy csapással végigment a határon, állandóan figyelve a határjelet, bokrot, vagy kompot. Ügyes kezű, gyakorlott kaszásoknak erre nem volt szükségük, ha a fű kedvezett hozzá. A legügyesebb kaszás beállt elsőnek és úgy kaszált a határon. Ezt azonban nem mindig tehették meg, mert a füvet mindig úgy kell vágni, ahogy bukva van, mindig utána és nem szembe. így a kaszálás iránya sem a kaszálórét alakjától, hanem a fű állásától függött. Az első rend az élő fűre bukott, ezt rendszerint maga a kaszás hajtotta vissza a kasza hegyével. A röndöt csak ott kellett megteríteni, ahol az a szokottnál vastagabb volt, különben nem. 306