Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

AZ ERDŐK HASZONVÉTELE - Vadászat

csináltak. . . !" (Decs). A határban szánkón, kocsin, csónakon utazva vitték magukkal a fegyvert, mert így könnyebben jutottak a vadak közelébe és lőhettek söréttel víziszárnyasokat, túzokot, fácánt, foglyot, nyulat, rókát, vidrát. Fegyverre a múlt században még gyakori téli farkastámadások idején volt legnagyobb szükség. „Tudom (emlékszem), mikor öregapám egyszer aszongya: — fíkám, hozzunk az erdőből fát. Elmentünk Pusztarétbe, onnan hoztunk fát. Nagy hó volt, ott feküdt egy farkas az utón, a lovak nagyon féltek, el kellett 25 m-re is kerülni. Aztán öregapám leszállt és agyonlőtte és elhúzta a szánutból. Akkor szabad fegyvertartás volt. A farkas éhes volt már, nem volt valakinél fegyver, lefogták a lovat és levágták" (Báta). Nem utolsó sorban kóbor-ló rablók, betyárok ellen is felhasználták a lőfegyvereket, bár ezekkel éppen úgy, mint a törvény embereivel, tanácsosabb volt a magános szállási embereknek jóban lenni. Az uradalmi erdész is tartott az erdőt járók bosszújától, akik egyébként falubeli lakótársai, barátai is voltak nem egyszer. „Jó komája volt az erdész. .. azt mondta neki (az alkalmi vadorzó), hogy ne akadékoskodjon, mert belevágja a baltát. Állj csak oda, aszonta, a füle mellett belevágta a baltát a fába. Ha még egyet szólsz, a te fejedben áll meg!" (Báta). A múlt század második felében, úgy látszik, szaporodni kezdtek a vaddisznók és szarvasok az erdőkben, ezzel párhuzamosan az alkalmi orvvadászatok is, az" erdőn élő szegényemberek, pásztorok szenvedélyes, de nem megvetendő jelentőségű élelemszerzése. Ezek nem csak régi elöltöltős mordályokat használtak, hanem kitűnő ügyességgel, vadászfegyverként kezelték a hosszú nyelű kanászbaltát. „Baltával a bokor mögül meglesték a vadat és belevágták (beledobták) a vadba .. . Vörös István volt a neve, Sárosban, Simon Duna partján volt a kunyhója. Mikor meghalt, a kunyhójában 3—4 hosszinyelü bolta volt, éles, mint a beretva. Azért volt hosszunyelü, mert azzal adta meg az erejét" (Báta). A csákány vagy kanászbalta (Hackerl) mesteri dobását, többek közt feljegyezte I. G. Koh] német geográfus is, aki 1842~ben járt Magyarországon.

87 Csalog József fa vaddisznócsapdát talált a sárköziek kezén. „Ez a vaddisznófogó tőr 110 cm hosszú, négyszögletes, arasznyi vastag és jól megvasalt tölgyfa tuskó. Középütt kivájták és ennek a bölcsőnek (vájatnak) kétoldalt kiugró peremet készítettek. A nyílást két szorosan egymás mellé fektetett somfadorong fedte el. Ha a vaddisznó rálépett, a dorongok széttágultak a perem alá beszorulva nem engedetek a lábát kihúzni. A tuskó fához volt láncolva és a tőrbeesett állatot fejszével verték agyon. A tőr vigyázatlan embert is foglyul ejthetett."

88 Én a vaddisznótőr emlékét már nem találtam, de több esetben emlegették a vermeket és gödröket, melyeket erdőben télen a sóval és földdel megtöltött, kivájt fatuskók körül ástak. A sózóra igyekvő disznó, vagy kisebb szarvas nem tudott kiugrani a gyenge ágakkal fedett veremből, így az orvvadászok zsákmánya lett. A századforduló után is előfordult, hogy a szarvascsapásra dróthurkot vetettek és a hurkot fiatal kőrisfa lehajlított sudarához kötötték és érzékeny pöcökkel lefogták. „A hurok ott akkor kikapcsolódott és az eleven fa fölnyújtózkodott és fölemelte (az állatot), úgyhogy vagy a nyakát kapta el, vagy a derekát. Elevenen ott lődörgött, nem tudta a fát elvinni, mert nem érte a lába a földet" (Decs.) A vidrákat, mint halpusztítókat, irtották. A XVIII. században minden harmadik vidra bőrét a földesúrnak kellett leadniuk.

89 Sok vidrát fogtak varsában, ahová az a hal után úszott. A cérnavarsát azonban többnyire a vidra ki tudta rágni, de az utóbbi időben már drótból készült varsákba beléveszett. Sajátos, kis drótvarsákkal fogdossák újabban a pézsmapockokat. is* 275