Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

AZ ÁRTÉRI HASZONVÉTELEK - Folyó- és állóvizek, nyílt víztükrök, mocsarak - Vízhaszonvétel és vízgazdálkodás - Halászat - Halászási módok és szerszámok

A téli halászat másik igen eredményes módja a lékezéshez kapcsolódik. „Ha már kezdett olvadni, a föld párázott, a hal a jég alatt nem tudott lélegzeni, léket vágtak és a halak odamentek levegőzni. (Akkor) mereggyüvel ki lehetett szedni" (Madocsa). Mereggyü a nyeles merítőszák neve Madocsán. „Bevágták a jeget kanászbaltával. Olyan fényes az, mint a virág (a balta). A léken leeresztették a merőcsét alája, és mikor meglátták a halat, kidobták a jégre. Elég volt már, fagyott meg, annyi volt. Télen a víz fujt (fojt), mert nincsen szellőzése..." (Decs). „A merőcse vászonból volt, mint egy nagy tál akkora. Kétágú szilfa vagy gyürüoe nyélen, ez legjobban passzolt. Tüzet raktunk, megsütöttük (ti. a fát), hogy ne tudjon törni..." (Decs). A merőcse tehát a szák neve a Sárközben. Az öreg Bartos, aki a fentieket elbeszélte, kanászember volt és télen maga készítette el vászonból a merőcsét. A lékről való szákolást területünkről Bellosich Bálint említi. A bajai bunyevácok, mikor a decsi révben nádat vágtak, léket nyitottak és a szákkal kimert halakat zsákokba téve szánkón húzták haza a városba.

142 A szigonyozás az arra alkalmas sekélyebb vizek fogyásával és szigorú tilalmazás folytán már igen megritkult. A szigony értékét mutatja, hogy 1779ben írt hagyatéki leltárban külön feltüntették.

143 Készítői falusi és cigánykovácsok voltak és vidékünkön is többféle típus ismeretes. Különféle halakra könynyebb vagy nehezebb szigonyokat alkalmaztak. A legtöbb 3 ágú lehetett, de voltak 2, 4 és 7 ágúak is. A szekszárdi múzeum gyűjteményében lévők a Sárközből és Bogyiszlóról származnak. Pakson egyágú, Tolnán 1—2 ágúakra is emlékeztek. Bogyiszlón a csukára négyágút használtak, melynek ágai nem egy síkban voltak, hanem négyszegben állottak. Ez a típus igen ritka.

144 A Néprajzi Múzeumban kétágú bogyiszlói szigony van. Hermán és Jankó ezft tartja magyar típusnak. Sólymos Ede egy mohácsi szigonyozás módját írja le pontosan, nyáron, a nádas helyek megfigyelt halj árasaiban.

145 Madocsai emlékezések szerint főként a májusi áradásoknál használták, — valószínű ívó pontyokra. Sárközben, arra alkalmas helyeken, a márciusi csukái vaskor jártak szigonyozni. „Azelőtt hát nem is volt ház, vagy gunyhó, kinek nem volt ott a szigony az ajtóba. Merugye a nádak között, meg aztán a tuskók alatt, mikor már hideg volt, akkor a fészekbe bele-bele böködtek, és akkor szedték föl a halakat." (Decs). Bartos, az öreg decsi kanász, a halászatot előnyben részesítő, vagy jobbára halászatból élő emberek szerszámának tartotta: „Kanásznak nem kell szigony, azt a dunai halászok használják, márciusban lesik a csukát avval". A fokokon, rekeszek kapuin átbújó halakra egész évben használták a 'bátaiak. Itt éjszaka, égő nádcsomó, trumba fényénél is szigonyoztak. Égő nádcsomóval való szigonyozást Bél Mátyás is leírja.

146 Az Ormányságban késő nyári ződrohadás idején és tavasszal, ívásnál lehetett jól szögönyözni. A szigonyozás a nád közt való halászat fontos szerszáma volt, de már az 1873-as Tolna megyei szabályrendelet eltiltotta.

147 A halak lebontásának számos szerszáma ismeretes. Legkönnyebben hozzáférhető, legmozgékonyabb és legáltalánosabban használt formája a fenék nélküli vesszőkosár. Avítt, feneke lerohadt, nagy kosár is alkalmas erre, de készítettek külön erre a célra is nyomókosarat. A szerszám neve és a vele való munkának neve változatos. Alkalmazásának feltétele a csekély, a kosár magasságát meg nem haladó vízmélység, és hogy már a víz kibírható és ne túl hideg legyen. így főként nyári, a zöldár levonulása után alkalmazták az elöntött réteken, hókonyokban, sekélyebb tavakban. Ez is jellegzetesen ártéri szerszám. 200