Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)
AZ ÁRTÉRI HASZONVÉTELEK - Folyó- és állóvizek, nyílt víztükrök, mocsarak - Vízhaszonvétel és vízgazdálkodás - Halászat - A halászat joga, adója és bérlete
lult jogi kérdéseket vetett fel. Ti, az egy irányból vizet és halat kapó fokokkal összekötött medrekben, fenekekben, palékban egymásután elhelyezett gátak, rekesztések akadályozhatták a halak vonulását, s így az egyik gát a másik halászatát. A régi rend szerint a rekeszeket, gátkapukat áradásnál ki kellett nyitniok, hogy a halak akadály nélkül juthassanak minél távolabb ki az ártérbe. Áradással tehát nem foghatták ki egymás elől a halat. Valószínű volt bizonyos kialakult szokás, mellyel azt szabályozták, hogy milyen távolságig volt egy gát és rekesztés feletti rész a gátépítő és használó személyé, hol rakhatott már más hasonló gátat. Ugyancsak bizonyos távolságon belül nem lehetett a tavakban sem a vejsze elé új vejszét vagy varsát rakni, illetőleg nem lehetett azok szárnyaival mások vejszeinek használatát veszélyeztetni. A hagyomány nem tud számot adni pontos szabályokról, íratlan elvekről, csak az első foglalás, a háborítatlan használat jogát ismerték, „...a régi időben, ki ahová megtelepült, csinált egy gunyhót } ő azon a tájon halászhatott magának... Arra a fokra más nem települt rá... Nagyok voltak a vizek, nem szorultak úgy össze ... Ő előbb odatette ... ez korábban... ez évről évre, ez mindig ott vót, mindig ott halászott... én ide építettem a rekeszemet, ezzel én akarom fogni a halat is... Volt itt halászbecsület... a másik nem ment oda. Hát úgy egymás kenyéribe kotorásztak volna... Szóval volt egy kis becsületesség is akkor a halászatba... Ha valaki, valamelyik tájon lakott és hát azon a tájon halászott, akkor oda böcsületből a másik haMsz\ nem ment, nem háborgatta. Mert a rendes halászoknak mindnyájának volt joga, portája, területe, ahol dolgozott..." (Decs). Az itt összeállított foglalás és háborítatlan használatra utaló nyilatkozatokban már összekeveredett az elkülönözés utáni bérelt vizek, a szálláshoz mért és a partbirtokosság jogán használt és később a bérlőktől albérletbe vett vizek halászati joga, az egykori irtáskertekhez, szállásokhoz! kapcsolódó régi halászati jog emléke. A család halászóhelye ugyanis sok esetben változatlanul ugyanazon a helyen maradt^ csak a halászat jogát előbb ősi jogon, majd bérletként, albérlőként és végül halászój egyes engedéllyel használták. Lényeges ezekben a megfogalmazásokban az állandó hely emlegetése, szemben a csikészekkel, akik „bele-bele bújtak (a más) vejszéjébe... ki-ki lopkodták a halakat a vejszékből, meg a vafrsát fölszedték, már a mostani időben is. Lenéző szó ez rájuk nézve. Ment] a[ rendes halásznák volt mindnyájának joga, portája, területe, ahol dolgozott és hát... ezek pedig olyan kujtorgók voltak csak. Ezek a csikészek. Ezek mindig azt lestek, hogy a másiktól hogy lehet lopni. Meg avatatlanul dolgoztak" (Decs). Egyik decsi adatközlőm, Bálint Pál gyermekkorában, az első világháború előtti években ismerte még az öreg Vak Somogyit. Nagyapja szállásán és akörül tartózkodó idős ember, félig-meddig alkalmazottja is volt a családnak: segített a halászatban, erdölésben, jószágetetésben, teleltetésben stb. Félszeme és fél karja hiányzott. Egyszer rábírta az öreget, mondja el ennek történetét: „Hát fiam, ezt nem mindenkinek mondom el!... elmentem egyszer a vejszbe belebújtam, kiszedtem a halat, aztán rajta-fogtak az öreg halászok és bizony le találták vágni a\ kezemet is, meg a szememet is kiütötték... bizony mondom, az élet törvénye ez volt. Nem mentek a bírósághó"... *,Mer az voVt a nagy baj mikor aztán az egyik, másik nem fogott halat, akkor aztán beléfbújtak a vejszbe, kiszedték a halat, kimerőcsézték, kézzel megfogdosta a nagyját^ a többi látta, hogy ki van feszegetve a szája, a torka a vejsznek, ákhpt 196