Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

AZ ÁRTÉRI HASZONVÉTELEK - Folyó- és állóvizek, nyílt víztükrök, mocsarak - Vízhaszonvétel és vízgazdálkodás - Halászat - A halászat joga, adója és bérlete

összefoglalva a halászati jog kérdését területünkön, a múlt század kö­zepéig megállapítható a halászóvizek rangsorolása: 1. A Duna és a Sárvíz és néhány ehhez hasonló fontos halászóhely halászata a XVIIL század közepétől uradalmaké volt, de átengedhették bizonyos bérletért a jobbágyoknak. 2. A ke­vésbé értékes, de nagyobb összefüggő vízterületek a falu közös használatában voltak, a benne fogott hal felett a halász szabadon rendelkezett vagy részt adott. Előfordult, hogy a falu fogószerszámokra vetett ki adót, mint tette azt öcsényben, mikor egy-egy tapogatókosár után egy forintot fizettetett. 118 Az ezeken való kizárólagos halászati jogot a falu adhatta bérbe, részleteiben, egyenként, illetőleg bizonyos társaságoknak. Ezekre a vizekre területünk északi részén a XVIIL század végén, Ger jentől délre eső részén csak a XIX. század közepén terjesztették ki az uradalmak kizárólagos halászati jogukat. 3. A többi kis és időszaki halászóvizek használati joga egyes jobbágyoké volt, de első fog­lalás és tartós háborítatlan használat jogán, egészen a jobbágyfelszabadítást követő elkülönözésig. E vizek használatából is, az értékesebb halakat illetően legalábbis, dézsmát szedhetett a falu a halászszerszámok után. Ebből a dézs­mából került ki a szerhal vagy ebédhal az uradalom konyhájára. Az első két vízkategória használati jogára vonatkozóan idéztük az eddigi történeti adato­kat, de még nem szóltunk a harmadikról, az egyes jobbágyok halászóvizeiről. Hazánkban a halászatból húzott földesúri jövedelem általános csökke­nésének következtében mind sűrűbben találkozunk a XVIIL század folyamán olyan rendelkezésekkel, amelyek a jobbágyoknak a halászatot egészen megtil­tották. Az országos jog e század végén már úgy magyarázta az 1397-es és az 1504:XVIII. törvénycikket, mely eredetileg csak bizonyos vadak vadászatát tiltotta el a jobbágyoknak, hogy az a jobbágyokat nemcsak mindennemű va­dászattól, de a halászattól is eltiltotta. A jobbágyságot halászati jogképessé­gétől csak az 1836. VI. t. c. fosztotta meg tételesen s erre a törvényre hivat­koztak az úrbéri elkülönözési perek során az uradalmak ügyvédjei, amikor a halászóvizek összességét a földesurak részére követelték. 119 A XIX. század ele­jén meggyökeresedett és törvényesen 1836-ban szentesített joggyakorlat téte­leit jogászaink visszavetítették a múltra és annak alapján mondhatta azt Lu­kács Károly, hogy Sopron megyében a XVI. században az országos jogtól el­térő gyakorlatot talált. Egy szergén yi jobbágy összeírásból többek között ugyanis a következő feljegyzéseket közölte. „Somogy Gergell meghalt heVe (értsd telke) sellér. Háza rajta. Szántó földe, rété nincsen, valami kevés halas víz vagyon hozzá, kirül semmit sem adnak.' Szergényhez hasonlóan, Vitnyé­den és Bősárkányban is a jobbágyok a halászó vizeket felosztották egy­más közt stb. 120 A Sopron megyében talált XVI. századi paraszti halászati jog nem áll­hatott egyedül; vizsgált területünkön ehhez hasonló gyakorlat feljegyzésekben és szóhagyományban ma is megragadható. Ez a jobbágy, a jobbágycsalád első foglalása jogán, kizárólagosan használt halászóvize, halászóhelye. Ez a halá­szóhely — legalábbis nálunk — nem volt a telek tartozéka, legfeljebb csak annyiban, hogy birtokosa annak a falunak volt lakosa, amelyhez a halászóvíz tartozott. E halászóhely jogilag hasonló volt az irtáskerthez, helyileg pedig általában ahhoz is kapcsolódott. A Duna mentén pedig irtáskerteket zsellérek is bírhattak, azokból Bölcskén, Madocsán, Faddon, Tolnán csak a XVIIL szá­zad végén, a többi, halászóvizekkel rendelkező helyen pedig csak a jobbágy­felszabadítást követő úrbéri elkülönözés vetette ki őket. Arra nincs semmi 192

Next

/
Oldalképek
Tartalom