Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

A TELEPÜLÉSEK ÉS NÉPEIK - Mohács

a somberkihez volt hasonló. A bari németek azonban nagyobb számmal házasodtak más faluból is, ami különösen az észak-baranyai és tolnai német falvakban igen ritkán fordult elő. A jobbágyfelszabadításkor Báron 68 földet bíró gazdacsalád élt, átlag fél jobbágytelken. Ez 18 magyar hold szántóból és 2 m. hold rétből állt. Ezenkívül minden féltelkesnek volt 4 legelőrész joga. A 31 zsellér egy-egy legelőrésszel rendelkezett. Közvetlen a falu alatt folyt el régen a Duna. A hagyomány szerint a kertek végében húzták a lovak a hajókat. Még a XVIII. század végén, vagy a múlt század elején, távolabb került a Duna, a dombperem alatt futó régi meder feltöltődött. A falut a folyamtól kb. 500 méter széles, félkör alakú ártér választja el ma is, melyen a bari úrbéresek legeltettek. Ezért a területnek a neve máig Hutvád, Vád (Hutweide, Weide). A jobbágyfelszabadítás után hamarosan e legelőnek mintegy felét kiosztották a volt jobbágyok között és erdősítették, illetőleg eltiltották rajta a legeltetést, ezzel biztosították beerdősödését. Többen szilvafákat is ültettek ide és a ritkásan álló fák alját kaszálták. A fel nem osztott, ritkásan fűzfákkal borított legelőrészre a századfordulóig járt a község tehéncsordája. 1902-től már nem legeltették a teheneket sem., a keletkezett puhafa erdő jövedelméből az összesen 315 legelőrész birtoka arányában részesedtek a volt úrbéresek. Századunkban a Duna újra a jobb partot kezdte támadni és már igen sokat elhordott a bari Hutvád-ból, mely a falu határának egyetlen árteres részlete. A múlt század második felében néhány bari gazda ugyan vásárolt réteket a szigeten a Kandában a mohácsiaktól, de csakhamar eladogatták azokat ismét, mert a Dunán át való megközelítésük és az ott kaszált széna hazaszállítása igen nehézkes és hosszadalmas volt. Ezután is jártak azonban részért szénát kaszálni, vagy más takarmányért a mohácsi szigetre. A bari gazdák a filoxéravészig főként a borból és fuvarozásból pénzeltek, azután tértek rá erősebben istállózó állattartásra. A nincstelenek a szőlők napszámából és a szekcsői, mohácsi téglagyár munkaalkalmaiból éltek. Mohács 1093-ban, a Nyúl szigeti apácák Jenő és Csele birtokának határjárásánál említi először oklevél Mohács falut. A török háborúk után Mohácshoz csatolt Csele és Jenő puszta helyek a XIV. században népesebb települések voltak, mint Mohács. Az utóbbi 1408-ban már civitas és oppidum rangot is kap, vagyis megerősített, bizonyos szabadalmakkal rendelkező mezővárossá lett. Mohács már a XVI. század első évtizedeiben szenved a török beütésektől. 1526-ban elpusztul, lakóit azonban valószínűleg megmenti a szigeti rengeteg, ahol, mint később annyiszor, elrejtőznek a zavaros időben. A török vérmegyényi szandzsák központjává teszi, de az 1570-es török összeírás már nem említi lakott helyként közvetlen szomszédjait: Lajmér, Jenő, Csele, Körtvélyes, Kerekegyháza, Földvár, Merse és Batja falukat. Ezek elpusztultak és népük egy része Mohácsra menekült. Mohács jelentős mezőváros lehetett a török hódoltság elején, mohácsi magyar kereskedők, mint kikötővám- és halászatbérlők más Duna menti helyeken is felbukkantak az összeírásokban. Az 1551. évi török összeírás szerint két „oda", vagyis állomás „arabadzsi"-nak nevezett, igás napszámra kötelezett adózó van Mohácson. Az ódák élén álló szeroda és az alája tartozó 17 legény neve mind magyar. Az 1554. és 1570-ben összeírt családnevek közt 143