Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

A TELEPÜLÉSEK ÉS NÉPEIK - Decs

mibe vette és 1804-ben erőszakosan elfoglalta az irtásokat. Az 1812-ben kiadott legfelsőbb rendelvény az uradalmat 8 ezer forint kárpótlás kifizetésére ítélte és az önhatalmúlag elfoglalt irtási fölöslegek visszaadását is megkövetelte. 1818ban a Helytartótanács úgy döntött, hogy nem telkekként mérik ki, kinek menynyi szántóföld és kaszáló jár, hanem azt veszik figyelembe, hogy kinek mennyi van a használatában. Ennek ellenére és a „fiskus szégyenére" a telkek számát, vették irányadóul. A község többször pusztult levéltárában elegendő írásbeli bizonyíték volt arra, hogy a decsiek a szabad adás-vevés jogával éltek. Az uradalom azt nem ismerte el, mert a bizonylat-levélről hiányzott az uradalmi tiszt aláírása. Ugyanakkor az uradalom sem tudta bizonyítani azt, hogy valaha is felszólalt a szabad adás-vevés ellen. Az 1818-ban végzett felmérés is jogosnak ismerte el az akkori állapotokat és ezt 1821-ben hitelesítették. Az 1853-ban kelt nyílt parancs pedig kimondja, hogy az 1820 év előtti békés birtoklást megtámadni nem lehet, még ott sem, ahol annak jogossága vitatható lenne. A decsieké jogos volt és mégsem ismerik el. A község hajlandó jogos birtokát meg is váltani. Az 1863-as törvény azt is kimondja, hogy nem lehet a jobbágy legelőjét vízvette részeken kiadni, de a Sárköz még ma is csak ebből áll. „A kaszáilói térben pedig 400-ra menő tanya van. Körülöttük a jégár ellen óriás fák, magas sövények, azokon belül néha két öl magas földhányások, melyekre a vész elől takarmányt rakhatnak. Ezen tanyákon vannak gyümölcsös kertjeik és ha itt tagosítani kellene az un. foglalások miatt, hol lehetne kiegyenlíteni ennyiféle beruházást? Hát a posványok közt elágazó réteknek szerfölött változó értékét, hol lehetne méltányosság szerint újra kiosztani?" Az eddigi ítéletek nem vették figyelembe, hogy a sárköziek nem csekély szántóföldből éltek, hanem pásztorkodásból; „ha pedig most annyi kézen vétel utján átment joggal és bona fide bírt kaszálóját elveszik, legelőjét pedig a kevés földhöz arányosítják, miképpen felelnek meg az ítéletek a törvény szellemének, mely a legelő bősége és a rendkívüli körülményeket annyira kiemelte, hogy ilyen viszonyban a 22 holdnyi maximumot is meghaladhatónak vélte" (ti. az egy telek után járó legelőmenynyiség nagyságára vonatkozik ez). A községnek erdei legelője is volt. 1818-ban erdei legelőnek biztosították a Keskenyi erdőt, mert ez magasabban fekszik, nem önti el a víz és a decsiek marhája ide menekülhet. A kaszálók közti vizek meghagyását meg azért kérik és tartják jogosnak, hogy „a midőn határunkat ellepi a víz, ezen vizek nádasainak hegyét fordítjuk barmaink táplálására". Az eddigi ítélet nem a lakosság számát nézte, hanem csak azt, hogy Decsen 84, Pilisen 20 telek van. Pedig az a fontosabb, hogy 4000 ember él ezen a területen. A per tehát a telkek után járó nagyobb kaszáló-, legelő-, erdő- és nádasilleték kiméréséért folyt. A zsellérek irtásait már nem perelték vissza. Az uradalom álláspontja annyiban győzött, hogy mégis a telkek után mérték ki a rét-, legelő-, nádlás- és erdőilletéket, de jóval az országos mértéken felül. A zsellérek faizási és nádlási jogát a per során elegendőképpen bebizonyították, így ők is kaptak ennek fejében földet. Ezen kívül ki mennyit kért szállása, rétje körül, illetőségén felül is kimérték, megváltásért. 1859-ben ugyanis (abban a reményben, hogy a jobbágykézen talált birtokok fogják a rendezés kiindulását képezni), felmérték mindazt, amit a jobbágyok csak magukénak mondtak. így majdnem mindenkinek a nevére jóval nagyobb terület került, mint amennyit végül a per során illetőségként megállapítottak. Ez a többlet volt aztán később bizonyos váltság ellenében megtartható. Mikor a per végén az illetőséget megállapították és mindenkinél feltüntették a többletet és annak esetleges váltságdíját, majdnem 5000 holdról mondtak le a gazdák. Ezt azért is tették, mert híre járt, 119