Tanulmányok Tolna megye történetéből 6. (Szekszárd, 1974)

Gutai Miklós: Tolna megye egészségügyének története az 1801. és 1831. év között • 207

hoz ragaszkodván, a házaikat az orvos elől elzárják, a véletlenül megjelenő orvosokat legdurvább beszéddel, káromkodással, sőt kisöprüzéssel is megtámadják. Nem tsekély zavarba ejtett ezen háládatlan bánásból származott, az itten munkálkodó orvos urak azon könyörgése, hogy őket a kötelességüktől felszabadítsam. Ezen kérésnek eleget nem tehetvén, tovább is az ellátást szivükre kötöttem s' békességes tűrést ajánlottam . . ,"

184 Ez a bizalmatlanság, főleg a járvány kezdetén volt tapasztalható a lakosság körében. Később a veszély fokozódásakor ez csökkent. Hermann János jelentése is megerősíti a leírtakat, aki szerint „ . . . szomorú ugyan és érzékeny szívvel sok embertársamat szánakodásra méltó módon az epekórságnak áldozataivá lenni láttam tsupán azért, mert orvosságot bevenni ellenkeztek; de most már minden előítéletéből felébredni kezd a köznép, ki más veszedelmén tanulni nem tudott!"

186 A vármegye részéről is a betegek — több alkalommal — az orvosi kezelés békességes tűrésére inttettek,

189 melynek foganatja megmutatkozott pl. Faddon és Gerjenben is, ahol „ ... a nép az orvoslás ellen gyökeredzett káros előítéletekből kivetkezvén s' látván annak foganatját, jobb meggyőződése szerint önként is serényen nyúl már a gyógyítás hathatós módjához".

190 Túlzottnak találom azonban Bibó Gedeonnak, a helytartótanácsi utasítás értelmében megyénkben munkálkodó orvosnak azon megállapítását, hogy „a népnek az orvosi személlyek iránt való bizalmatlansága annak is tulajdonítható, hogy az orvosok a nyavalya elől való félelembül vagy akármi más okból kötelességüknek meg nem feleinek".

i9i Való igaz, hogy Christ János uradalmi orvos ellen — aki Bibó Gedeon igazgatása alatt dolgozott — a vármegyénél többen panaszkodtak, hogy ő, a reája ruházott kötelességeiben, a szükséges módon el nem járt és a közbizalomnak meg nem felelt. Nevezett, mentve magát, ezért le is mondott a néki járó tiszteletbéréről.

192 Az idevonatkozó iratok tanulmányozása alapján azonban megállapítható, hogy Tolna vármegyében munkálkodó orvosok — talán ettől az egy esettől eltekintve — becsületesen helytálltak és tudásuk szerint a legjobbat akarva, éjt nappallá téve fáradoztak a megye lakosságának gyógyítása érdekében. Példaképként állt előttük Havas Ignác személye, aki mindig megtalálható volt a vármegye azon részén, ahol a járvány a legnagyobb erővel támadott. Nemcsak a betegek gyógyításában járt az élen, hanem a kolerás betegek részére ispotályokat szervezett, pontos jelentéseket írt a járvány terjedéséről és még a nép oktatására is jutott ideje, hogy „az együgyű orvoslást valamiképpen divatba hozza". A lakosság és a vármegye helyzete a járvány idején A kolerajárvány igen súlyos terhet rótt a megyére. Azt talán hangsúlyozni sem kell, hogy maga a betegség és az ellene hozott intézkedések is a legjobban a szegénységet, főként a jobbágyságot sújtották. Jól látta ezt Péchy Ferenc polgári biztos is, aki augusztus 16-án, Bátán kelt levelében azt írta Augusz Antalhoz, a megye főbírájához, hogy „ . . . áttekintvén a halottak neveit, helybéli tudományom szerint azt mondhatom, hogy azok rész szerént igen szűkölködő, de többnyire vagy előbbeni hosszas betegségek vagy pedig felettébb terhes munka által megrongált testű emberek voltak és tsak alig találtatik kettő közülük, a' ki ép egészséggel birván, ezen betegségtől meglepettéivé meghalt volna. Ebből az 263