Tanulmányok Tolna megye történetéből 6. (Szekszárd, 1974)

Gutai Miklós: Tolna megye egészségügyének története az 1801. és 1831. év között • 207

A himlő megelőzésében tehát az első nagy lépést ennek az ősi tapasztalásnak gyakorlati alkalmazása jelentette. Ismereteink szerint a kínaiak voltak az elsők, akik emberi himlőnyirokkal „oltást" végeztek a következőképpen: a himlőhólyag pörkét megszárították, porrá zúzták és miután ezt az anyagot állni hagyták, egy cső segítségével az egészséges „oltandó" egyén orrnyálkahártyájára fújták. Az oltóanyag elkészítésének lényeges mozzanata volt, hogy a porrá tört pörköt egy bizonyos ideig levegőn állni hagyták, mert így elérték azt, hogy a himlő „megszelídült" és az orrba került himlőnyirok csak enyhe lefolyású, de később a valódi himlővel szemben védettséggel járó megbetegedést okozott. A súlyos himlőbetegség megelőzésének ez az ún. kínai módszere, a mai kínai orvostörténészek többsége szerint a XVI. században már biztosan ismert és szélesen elterjedt volt országukban.

80 De olyan álláspont is kialakult Kínában, hogy már a X. században szokásban volt a fenti oltási formaság. A himlő elleni védekezés ún. kínai módszeréhez hasonlóan, más bizonyos népi eljárások is elterjedtek Ázsiában: Indiában pl. a himlős betegek ruháinak felvételével idéztek elő enyhe lefolyású megbetegedést. Perzsiában, megették a himlőpörköt stb. Ezeket az eljárásokat, amelyeknek lényege, az emberi himlőhólyag tartalmával vagy a himlőpörkkel létrehozott fertőzés, összefoglaló néven variolisatiónak nevezzük (variola himlő). Tehát, a variolisatio eredményeként olyan — legtöbbször enyhe lefolyású — himlőbetegség keletkezett, ami a továbbiakban védettséget szokott biztosítani a beoltott számára egy esetleges valódi himlős fertőzéssel szemben. Európa országaiban a XVIII. század elején kezdett elterjedni a variolisatio, amelynek népszerűsítésében ez idő tájt két orvos tűnt ki. E. Timoni görög orvos 1713-ban ismertette a himlőjárvány megelőzésében szerzett tapasztalatait a londoni Royal Societynak. Eszerint Törökországban, főként Konstantinápolyban élő görögök úgy védekeztek a járvány ellen, hogy enyhe lefolyású himlős betegnél keletkezett hólyag tartalmát egészséges egyénre oltották, ezáltal gyors és könnyű kimenetelű himlő lépett fel, amely után védettség maradt vissza. G. Pylorini 1715-ban megjelent könyvében megerősítette Timoni megfigyeléseit és tapasztalatait.

81 A variolisatio eme formájának, melyet inoculálásnak neveztek, európai elterjedését siettette Mary Worthley-Montagu asszony, aki férjét, Anglia törökországi követét új állomáshelyére követte. Az asszony — féltve kisfiát a himlő járvány tói, a jó inoculálási eredmények hallatára — egy görög asszonynyal, orvos felügyelete mellett, beoltatta gyermekét, aki így megszerezte a védettséget (1717). Az 1721. évben pedig, amikor Angliában nagy himlőjárvány pusztított, a követ felesége, aki ekkor már hazájában tartózkodott, kisebbik fiát is beoltatta Maitland doktorral, több orvos és előkelőség jelenlétében.

82 Ennek hírére és az inoculálási eredmények kedvező hatására a XVIII. század folyamán Európa legtöbb országában elterjedt és fellendült a variolisatio. Azonban az inoculálási módszer, tökéletesbítése ellenére, nem volt egészen veszélytelen eljárás. Az oltás következtében nem egy esetben halállal végződő himlőbetegség lépett fel, mégpedig olyan egészséges egyéneken, akik éppen ezt a súlyos fertőző betegséget szándékoztak megelőzni. A korabeli feljegyzések szerint az emberi himlőnyirokkal végzett oltások kb. 1—5 százalékos halálozással jártak (Benedek). Annak ellenére, hogy ez a szám lényegesen kisebb a természetes himlő 20—30 százalékos mortalitásához képest, a kataszt237