Tanulmányok Tolna megye történetéből 5. (Szekszárd, 1974)

Szita János: Tolna vármegye költségvetési gazdálkodása a dualizmus első éveiben (1867-1870) • 319

tartama alatt.) Az adót ekkor a nemesi vármegye még a nemességre rója és így ebben az értelemben is nemesi. A Primae Nonusban

6 rögzített nemesi adómentesség e területen szintén utat tör magának. De éppen ez az a terület, ahol a nemesség adómentessége C3ak három évszázad elmúltával valósul meg teljesen. Az 1537:XXI. te. 2. §-a már azt mutatja, hogy a nemesség mellett a jobbágyok is fizetnek háziadót a vármegyei „nemesek egyakaratú beleegyezésével". Az 1543 :X. te. 2. §-a szerint az ekkor megszavazott és a jobbágyokra kirótt 1—1 forint összegű segélyből (subsidium, hadiadó) 5—5 dénár a vármegye szükségletére fordítható. 1630-ban (XXX. te. 6. §) már csak azt hangsúlyozzák, hogy az armalisták

7 „a vármegye kebelében adózni tartoznak". Az 1687:XII. te. az „una eademque libertás"

8 elvből levezetve mondja ki, hogy a megyei teher arányos viselése alól a végvárakban katonáskodó nemesek sem vonhatják ki magukat, és ezt a többi úrral és nemessel aránylagosan kell viselniök. A XVI— XVII. században tehát még a nemesség is adózik a megye részére, de már a jobbágyságot is bevonják a megyei terhek viselésébe. Az 1723 :VI. te. a primae nonusra való hivatkozással a nemesi adómentességet kiterjeszti a megyei háziadóra is, de az armalisták, bárhol lakjanak is (szabad királyi városokban, bányavárosokban, véghelyeken, mezővárosokban), a „megyék házi szükségeire, a megyék adózási tervezetéhez képest lelkiismeretesen adózás alá esnek". Az adófizetési kötelezettség így kialakult formája marad fenn — szinte változatlanul — egész 1848-ig.

9 A „megyei nemesek egyakaratú beleegyezésével" kirótt adó beszedéséről a megye gondoskodott. Az 1554:XX. te. szerint a beszedett háziadóval az alispánok és az adót beszedő nemesek elszámolni tartoznak. Az 1715:LVII. te. 4. § pedig előírta, hogy „a vármegyék saját kirovásait és taksáit a katonai adókkal össze ne zavarják, azoknak elegyesen való behajtását meg ne engedjék és eképpen a pénztárosoktól az ekként összevegyített adópénzekkel való visszaélés alkalmát elvegyék, ennélfogva minden megyei pénztáros, úgyszintén más, bármiféle pénzbevételekre bármiképpen beavatkozó tisztviselők is évről évre hivatalos számadásaik megtételére kötelezve legyenek, mire a hasonló hivatalok régi viselői is, kik még számadással tartoznak, megfelelő határidő kitűzése után szoríthatók legyenek". Ezzel a rendelkezéssel kikristályosodik a megyék önálló háztartásvezetése. Hiszen még két évszázaddal korábban (1543-ban) az országos adó 1/20 része a törvény erejénél fogva felhasználható volt a megyei kiadások fedezetére. Tehát maga a törvény „zavarta" össze az országos adót a megyeivel, és adta meg az „elegyesen való behajtás" lehetőségét. Most — valószínű a sok visszaélés

10 megelőzése céljából — a vármegyei háziadó teljes elkülönítését írják elő, és ezzel véglegesen megteremtik a vármegyei funkciók ellátásának anyagi alapjait. A megyei háziadó, mely eleinte csekély volt, gyorsan nő a XVIII. században. Az innen fedezett kiadások legsúlyosabb tétele a deperdita volt, vagyis az a veszteség, melyet az adózó nép az országban beszállásolt vagy az országon átvonuló katonaság ellátása miatt elszenvedett. Innen fedezik a megye jogszolgáltatásával és közigazgatásával kapcsolatos összes személyi és dologi kiadásokat (tisztviselők és szolgák fizetései, követek napidíja, a főispán tiszteletdíja, közlekedési költségek, útiátalányok stb.). A megye önadóztatási joga széles körű anyagi függetlenség kialakulását eredményezi a központi kormányszervektől, és ez az anyagi függetlenség is elő320