Tanulmányok Tolna megye történetéből 5. (Szekszárd, 1974)

Holub József: Az újjáépítés megindulása Tolna megyében a török kiűzése után 1686-1703-ig • 5

a) Magyarok A középkorban megyénk hatalmas területet foglalt magában: több mint félezer helysége volt, s a XV. század végén adóját tekintve megközelítette az óriási Somogy megyét. A keleti felének pusztulása hamar megindult Mohács után, mert az az Eszékről Budára vezető főútvonal mellett feküdt. Buda elfoglalása után ugyan rögtön hazavonult seregével Szulejmán, és 1529-ben sem vetette még meg sehol itt a lábát a török, de bizonyára sokat szenvedtek az átvonuló ellenségtől a budai út mellett levő falvak. Buda birtoka 1541 után megkívánta a hozzávezető út biztosítását, s az 1543-i hadjáratban s a következő években a szultán uralma alá került megyénk egész területe. Sőt Szekszárdról azt olvassuk egy egykorú krónikában, hogy a török már 1532-ben megszállta; ha pedig ez helytálló értesülése volt a krónikásnak, akkor azt jelentette, hogy kezében kellett tartania már akkor a Duna vonalát idáig.

77 Végképp azonban még akkor sem szakadt meg megyénk kapcsolata a királlyal; a déli falvainak egy része Szigethez csatoltatott és oda adózott is, s ez a helyzet fennmaradt mindaddig, míg állt ennek a vidéknek védőbástyája, Szigetvár.

78 1565-ben azonban már azt jegyezték fel róla a kamara számadásai, hogy a török teljesen elpusztította. Ha nem vesszük is ezt szó szerint, kétségtelen, hogy jó része tönkrement, mert már az 1542—3-i adólajstromokban számos helységnél olvassuk azt a megjegyzést, hogy a török felprédálta, vagy hogy lakói elfutottak előle.

79 A negyvenes évek elején járványok is pusztítottak ezen a vidéken és tettek sok falut puszta hellyé („deserta per mortem pestilentiae"), megérthetjük tehát, hogy Dernschwam János, aki 1553-ban utazott át megyénkén Konstantinápolyba, puszta, vadnövényekkel benőtt tájat látott a Sárközben, ott, ahol még nem sokkal előtt 24 falu, köztük két „város" virágzott.

80 Távolról sem szabad azonban ezeket az adatokat szó szerint vennünk s teljes pusztulásra gondolnunk. A jobbágylakosság, ha megtizedelve is, de otthonában maradt vagy csak egy időre futott és rejtezkedett el, s a török adólajstromok, a defterek is azt mutatják, hogy a XVI. század második felében nem egy helyen a lakosság száma még meg is nőtt. A jobbágyság a veszedelem elmúltával előmerészkedett búvóhelyéről s újból munkájához látott. A török nem is zavarta ebben, neki csak az volt a fontos, hogy szolgáltatásainak eleget tegyen. Az élete azonban még nehezebb lett, mert nemcsak a szultánnak kellett adót fizetnie s nemcsak új földesurának kellett szolgálnia, hanem ha lehetett, adóznia kellett a magyar királynak és régi földesurának is. A magyar királynak ugyanis az volt az álláspontja, hogy ez az országrész is az ő uralma alá tartozik, s adományozott is, mint láttuk, itt birtokokat, amelyekbe be is iktatták az adományosokat, persze nem a helyszínen, hanem a királyi Magyarország valamelyik közeli helyén. 1564-ben pl. csak a baranyai Alsószigetig jutottak el ilyen megbízásban járva a zalavári konvent testimoniuma és a királyi ember, mert mint jelentésükben írták, az adományozott Tolna megyei birtokok „sünt penitus subditae et adiacentes ditioni et imperio Turcarum."

81 A XVII. század elejétől kezdve azonban általában a falvak rendszeres pusztulását figyelhetjük meg a török hódoltságban. A török ugyanis a lakosság számára való tekintet nélkül kezdte megállapítani és kiróni a terheket, s mivel a számban egyre fogyó jobbágyok nem bírták az adókat és a robotot, máshova 20