Tanulmányok Tolna megye történetéből 5. (Szekszárd, 1974)

Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformtörekvései és ezek végrehajtása Tolna vármegyében • 183

dított a munkákra, mint amennyi indokolt lett volna,

36 Milyen tényezők hatottak közre ebben az esetben, hogy a mérnök a tervszerű munka helyett az empirikust választotta? Ma már nehéz lenne pontosan felderíteni. Egy biztos: a geométrának ismernie kellett a számvetés elkészítéséhez szükséges adatokat — hiszen a jegyzőkönyvek tanúsága szerint nem egyszer 50—60 napi dunai irányítómunkáért vett fel napidíjat (erre egy uralkodói rendelet lehetőséget adott), az okmányokból az is kitűnik, hogy ő — az uralkodótól és a Helytartótanácstól eltérően — nem tartotta nagy horderejűnek a hajózóösvények karbantartását, egyik alkalommal jelentette is, hogy a rendbeszedett ösvényen egyetlen hajót nem vontattak még, és máris neki kell fogni a tisztítási munkákhoz.

37 Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben — de egyéb ügyekben is — sok tényező együttes hatásaként állt elő az általam jellemzett helyzet: a megyei igazgatás lassúsága, a szakszerűtlen és részrehajló ügyintézés. A sok tényező közül azonban domináló szerepe volt az osztályérdeknek és szolidaritásnak (ahol nemes és jobbágy között felmerült vitákban kellett dönteni), néha pedig a nemesi csoportérdeknek (ha az igazgatásnak földesurak közötti ügyekben kellett eljárnia). Az elsőre legjellemzőbb példa a gyönki jobbágyok úrbéri panaszának elintézési módja, a másodikra gr. Apponyi Antal egyik határperének elintézése. Az első ügy szenvedő hősei fél évszázada megtelepedett parasztok voltak, ezek egzisztenciális jelentőségű, húsbavágó problémáinak megoldását odázta el hosszú éveken át a nemesi „communitas", a másik esetben a szenvedő fél a megye egyik legnagyobb földbirtokának tulajdonosa, gr. Apponyi Antal volt, az a nagyműveltségű és egyenes jellemű, már a kortársak által is nagyra becsült Apponyi, akinek családja évtizedeken át adott főispánokat Tolnának. A gyönki jobbágyok ősei még 1724-ben telepedtek meg a községben, ekkor kötötték meg — az akkori szokásoknak megfelelően — a telepítési szerződést (contractus impopulationis) a földesurakkal, özvegy Magyary Petemével és fiával, Ádámmal. A letelepedési szerződés feltételei — a körülményeket figyelembe véve is — jók. A contractus alapján a telepesek megkapták örökhaszonbérbe, használatba Nagy-Szabatont, Kis-Szabatont és Gerenás felét „szántóföldeivel, réttyeivel, erdeivel és halászó vizeivel együtt"; ezenkívül viszonylag nem nagy összegű cenzust kellett fizetniük (akinek 3 vagy több igásmarhája volt, ezért évente darabonként 75 dénárt fizetett, ennél kevesebb igásmarháért, tehénért és lóért 50 dénár volt az évi cenzus). Ezen kívül évente 3—3 napot kellett a jobbágyoknak igával vagy gyalog dolgozniok a földesúr részére. Az alapvető szolgáltatásuk a kilenced volt: „mindennemű mezei veteménybül kötélessek lesznek a szokott kilenczedet igazán ki adni és a hova ké~ vántatik, oda takarítani", kilencedet kellett adniok a méhcsaládokból, bárányokból és sertésekből is. Az ajándékok túlzott nagyságára sem lehetett panasz: évente minden gazda egy kappant tartozott bevinni a kastélyba és köteles volt „amikor itt vagyunk, egész falutul számunkra vadászatra kimenni". A szerződés a korszak gyakorlatának megfelelően szabályozta a jobbágyköltözés módját: a távozni szándékozónak ki kellett elégítenie a földesurát, rendeznie kellett a faluval (vagy a falusiakkal) szemben meglévő tartozásait, szőlőjét eladhatta (de előbb a falubelieket kellett a vétellel megkínálni és csak akkor adhatta el „idegennek", ha a falubeliek közül nem akadt vevő). Egyébként tilos volt „akármi nevel nevezendő egyéb épületett, melly a Földben le vagyon ásva, akar ház, akar veteményes kert környül ki szedhessen, el pusztitcson, el végyen vagy el idegenicsen: hanem az mind az Uraság számára fog maradni". Amenynyiben a jobbágy megszökik, minden jószága „contrabandáltatik" (azaz — el197