Tanulmányok Tolna megye történetéből 5. (Szekszárd, 1974)

Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformtörekvései és ezek végrehajtása Tolna vármegyében • 183

tisztségviselője írta alá, hanem maga a communitas: a főszolgabíró és a többi magisztratuális éppúgy, mint az ez idő tájt már rendszeresen működő megyei állandó és ad hoc-bizottságok, „ex congregatione" kapták meg feladataikat. A közgyűlési jegyzőkönyvekben tehát „minden benne van", ezek hűen tükrözik a megye lakosságának nehéz és változatos életét, az egyes társadalmi erők törekvéseit, helyzetét valamint mentalitását, az ügyintézés szervezettségét, illetve szervezetlenségét, röviden: mindazt, ami a periódus — a jozefinista jellegű felvilágosult abszolutizmus — törekvéseire és ellentmondásaira jellemző. Vegyük tehát közelebbről szemügyre e jegyzőkönyvek tanúságait. A megyei közgyűléseiken — az országgyűlési tárgyalások megnyitásánál alkalmazott ünnepélyes formalitásokhoz hasonló aktusok elvégzése után — először a megelőző generális kongregáció jegyzőkönyvét olvasták fel minden alkalommal (a résztvevők így megtudhatták, vagy emlékezetükben felfrissíthették a legutóbb hozott határozatokat, ellenőrizhették, hogy a tisztségviselőket vagy valamelyik megyei bizottságot milyen feladat elvégzésével bízták meg). Ugyanígy felolvasták a közben megtartott partikuláris kongregációk jegyzőkönyveit is, ezek elfogadásával váltak az ott hozott határozatok kötelező erejűvé. Utána 'került sor az előző közgyűlés óta leérkezett királyi rendelkezések és helytartótanácsi intimatumok publikálására és megvitatására. Ez a vita azonban nemcsak arra terjedt ki, hogy miképpen lehetne a szóban forgó rendelkezést jobban, a megye konkrét helyzetét figyelembe véve végrehajtani. A gyűlések gyakran — a résztvevők szűk, nemesi érdekeitől vagy éppenséggel provinciális szemléletétől indíttatva — többnyire azt vitatták: az adott intézkedés jogszerű-e, nem sért-e nemesi érdekeket. A polgári (nacionalista ihletésű) történetírás a jozefinista reformkísérletek bukása óta gyakran hangsúlyozta, hogy a nemesség csak a nemzetet és a hazát védte, amikor szembeszállt a „kalapos király" centralizáló, németesítő és a sarkalatos törvényeket, az ősi alkotmányt megsértő, felforgató törekvéseivel. Ez a judicium azonban csak kismértékben helytálló. Valójában nagyon kevés „nemzeti" államférfival büszkélkedhetünk, aki többet tett volna országunk fejlődésének elősegítésére a „kalapos király"-nál. Az viszont tagadhatatlan, hogy uralkodói bázisa 10 éves országlása idején fokozatosan szűkült, végül csaknem teljesen magára maradt, még azok is szembefordultak vele, akik az ország átalakításának, a reformok végrehajtásának feltétlen hívei és így az uralkodó potenciális szövetségesei voltak. Ennél a szűk, de potens rétegnél (a korabeli magyar társadalom intellektuálisan és morálisan egyaránt kimagasló elitjénél) a szembefordulás oka: a cél elérését egyáltalán nem szolgáló eszközök alkalmazása, az ötletszerűség, a feladatok végrehajtásának végig nem gondolása, a történelmi realitások mellőzése, egyszóval — II. József voluntarizmusa. A jozefinista törekvésekkel való szembenállás nagy táborának legtöbb tagját azonban nem magasztos célok elérése fűtötte, a nemesség zöme nem a hazát védte, hanem nyers nemesi (osztály-) érdekeit. Ezen felül tunyaságból is ragaszkodott — hogy témánknál maradjunk — a régihez, a bevált igazgatási rendszerhez, mert ez kényelmesebbé tette az életét, a tisztviselőnek nem kellett annyi „megalázó", nem nemeshez illő munkát végeznie abban a rendszerben, mint a tervkovácsok — a projectator-ok, ahogyan később ironikusan nevezték a jozefinista reformtörekvések híveit — uralma idején. Talán nem minden esetben igazságos a megállapítás, de el lehet mondani, hogy az 1780 előtti megyei igazgatás vezetői elsősorban urak (nem pedig igazgatási vezetők), akik földesúri szemlélettől eltelve, ennek megfelelő munkastílust alkalmazva, minimális „hi188