Tanulmányok Tolna megye történetéből 4. (Szekszárd, 1972)

K. Balog János: Tolna megye felszabadítása • 5

Az idézett visszaemlékezésekben többször is említett kisebb fegyveres összecsapásokat azok a magyar-német hadseregmaradványok vívták, amelyek a Bátaszék—Alsónyék—Porboly—Báta és a tőlük délre elterülő térségben már megütköztek a szovjet hadsereggel, de kénytelenek voltak visszavonulni. A menekülő egységek a Püspöknádasd—Cikó—Bonyhád-Börzsöny—Mőcsény térségében igyekeztek lezárni a megye déli részén nyugati irányba húzódó útszakaszokat azzal a céllal, hogy megakadályozzák a szovjet hadsereg sikereinek továbbfejlesztését Dombóvár irányában. November 30-án a felszabadító csapatok elérték a Tolna—Fácánkert— Harc—Zomba—Tevel—Mucsi—Kisvejke—Mucsfa—Izmény vonalát. E térség felszabadításának történetéről is közlünk néhány visszaemlékezést. „Szekszárd alatt történt. N. I. Klimov, a 122. ezred parancsnoka és A. I. Sahov ezredes, a 41. hadosztály politikai helyettese, felmérve a helyzetet, egy zászlóaljjal nyugatról megkerülték a várost, a többi erővel pedig délkeletről és délről csapást készítettek elő. Az alegységek már rohamra készültek, amikor Szekszárd felé eszeveszett iramban közeledett egy ellenséges motorkerékpáros. Cluhov százados, a 45 mm-es üteg parancsnoka tüzet nyittatott rá és elpusztította. Néhány eltévedt lövedék a város szélén robbant, valamilyen raktárépületet találva el. Három hatalmas robbanás hallatszott, amelynek során pánik tört ki a helyőrség körében. Ez csak. fokozódott, amikor tüzéreink is munkába kezdtek. A.z ellenséges csapatok megfutamodtak, sok fasiszta megadta magát. Szekszárdot veszteség nélkül foglalta el a 122. ezred. S most már megbízhatóan fedezve volt hadtestünk jobbszárnya. Folytattuk a támadást."™ A megyeszékhely felszabadulására így emlékezik vissza Dániel Béla, a szekszárdi ellenállási csoport egyik vezetője: „1944. november 30-án reggel már a város körül lehetett a géppuska kelepelését hallani, egészen közelről, mintha az ucca végén lőttek volna. Kimentem az uccára, amikoris negyven—ötven fegyver és sapka nélküli magyar katona rohant felénk és lóhalálban kérdezték: merre lehet Bonyhád felé menni, menekülni. Azt mondták, hogy a szovjet csapatok bekerítették az egész várost, de talán Bonyhád felé még elmenekülhetnek. Mint később megtudtam, arra sem menekülhettek már, mivel arról is megközelítették a várost. Leszaladtam a városba és már boldogan láttam a szovjet csapatokat a Garay-szobor körül. Senyével elmentünk a parancsnokságra. Azt mondtuk, partizánok vagyunk. . . Nem akartak elengedni bennünket. Megvendégeltek, enni, inni adtak .. . Örökké felejthetetlen élmény marad életemnek 1944. november 30-a."

m Egy későbbi visszaemlékezésében még visszatért a felszabadulásra. Ekkor így írt róla: „ ... november 30-án, a hajnali órákban már tisztán hallhatóvá vált a géppuskák kelepelése a Bartina felől. De azután percről percre mind alulról, tehát a város centruma felől lehetett hallani a géppuskák kelepelését, a kórház felől, m,ajd a vasút frontján. A vasútnál bekerítették az SS-alakulatokat és fogságba vetették őket. Néhány SS katona bemenekült a városba és elbújt a velük szimpatizáló lakosoknál, akik civil ruhával öltöztették át őket. De ez a bujkálás nem tartott sokáig, mivel a szovjet katonák végigfésülték a várost. Minden házban német katonákat kerestek ... és találtak is. így volt a magyar katonaszökevényekkel is, akik későn jöttek rá arra, hogy teljesen kilátástalan U