Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

Kortárs tanúktól gyakran hallottam: ki értette volna meg Babitsot Szekszárdon? A dzsentri önzés csak jogokat ismert, önelégültsége a város melletti pincesorban a szellem határait látta, s még jó volt, ha a butaság táplálta dölyf csak kedélyesen legyintett. Persze, a prófétai düh sem volt idegen tőle, mint az alábbi hosszabb idézet bizonyítja: „A New York kávéház, Paris és — újabban a moziscénák számára — Hollywood az a Parnasszus, ahol magyarul s magyarnak születnek dús gondolatok. Ady zűrzavart (sic!), ocsmány csácsogása, borgőzös és kórházillatú monoklis csürhe népe, Hatvani és a jóillatú kabaré népség, az örök elégedetlen Világ és Est (korabeli napilapok, Cs, L.) jólrendezett anyagi ügyekkel mint üszök és füstfelhő ülte meg a nemzet szérűskertjét. Néhány esztendőn keresztül zabolátlanul garázdálkodott a naturalizmus örve alatt ez a sátoroscigány hang és idom. Befertőzte az iskolát és a gondolatot. Tudós és gyermekek nemcsak komolyan vették, de be is vették és megjött, meghozta törvénytelen négerfattyát: a strici és jazz-band útszéli, bűzös irodalmát! S ma ott vagyunk, hogy az igazi és magyar talentumos alkotás ismeretlen és száműzött, nem tud szóhoz és érvényhez jutni, mert kiszorítja az említett csőcselék irodalmi hang és irány a közvélemény bajnoki-köréből."* Tekintsünk el a stílus zavaros fordulataitól, melyek helyenként szinte érthetetlenné teszik a szöveget, de éppen ezzel válik a reménytelen butaság hangjává, melyet csak súlyosbít a szerző — az újság állandó vezércikkírója — önérzete, mert alig kételkedhetünk abban, hogy „az igazi és talentumos magyar alkotás" mögé saját magát képzelte, néhány helybeli dilettáns társával. Természetesen nem tudjuk pontosan, hogy ez a hang mennyire találkozott „a közvélemény bajnoki-körével", de ha a főszerkesztő jónak látta élre tenni, nyilván a többség hangja volt. Ám, ha így írtak 1927-ben Adyról és a mögéje gondolt Babitsról, miért lett volna jobb a véleményük róla a tízes években? Egyszerű lenne azt mondanunk, hogy a tízes évek ízlése élt és hatott jóval később is, akkor is, amikor Babits jelentősége és tekintélye immár végképp európai rangra emelkedett. Mégis, másról volt szó. Inkább a polgári ízléstelenség és gyökértelenség emelte magasra bálványát, mindenre kiterjedő érvénnyel. A teljesen jelentéktelen Szamolányi Gyula, ugyancsak szekszárdi költő, verseskötetét például így mutatja be a Tolnamegyei Űjság: „Szamolányi Gyula — hála Istennek! — nem »modern« költő: az ő lantját nem reclam-éhes »hangszerkirályok« gyárában faragták, ő azt a természet ölén, az élet zúgása közben magától Apollótól kapta."

[a Máskor, egy esetleg jobb sorsra érdemes törekvést tör le a szerkesztői üzenet: „Jó lenne tán a most divatos verselési formát elhagyni és visszatérni a régi formákhoz. Ha a szép gondolatok megfelelő formában jönnek hozzánk, köszönettel és szívesen fogadjuk" — üzenik H. K. A.nak.

11 A tízes évek elkésett hangja szól tovább a harmincas években is, melyet az értetlenség és az elutasítás diktált. Ez az elutasítás azonban nemcsak az irodalomnak szólt, hanem mindennek, ami szakított a kényelmes megszokottal. Wosinsiky példája kívánkozik ide, akinek tudós pályája a századfordulón ért be s szerzett számára európai elismerést. A régész-plébános Apponyi Sándor birtokán és anyagi segítségével végzett Lengyelen ásatásokat, amelyek új fejezetet nyitottak a szaktudományban, s eredményeit hosszú időn át ,,lengyeli kultúra" néven emlegették. Hírlapi közleményekből tudjuk, hogy Wosinsky szívesen végzett volna szélesebb körű ismeretterjesztő munkát is, hisz előadásokat tartott, vendégeit maga kalauzolta végig gyűjteményei között. Kevés sikerrel, mert a szekszárdi polgárság csekély érdeklődést mutatott, bár az is igaz, hogy ismereteit messze meghaladta Wo19 Tanulmányok Tolna megye történetéből 289