Tanulmányok Tolna megye történetéből 2. (Szekszárd, 1969)

Grósz József: A kőszénbányászat alakulása Tolna megyében az első világháború kitöréséig • 167

nyász, Mázán Zufrass Jakab kovács és Braun János paraszt, Szászváron pedig 1811-ben a szászvári jobbágyok kezdtek bányaművelést. A szénterület, a megye bányászata azonban a váraljai bányát bérlő, a mázai szénterületet elsőízben átkutató Kreho György bonyhádi orvos révén vált ismertebbé, aki az említett bányát 1797—1809 közötti időszakban a pécsi püspöki uradalomtól bérelte. Kreho vállalkozása azonban a rossz piacviszonyok, az uradalomnak a kőszénbányászattól való idegenkedése (az uradalom bányafát nem bocsátott rendelkezésére) a bizonytalan bérleti szerződés miatt állandóan veszteséges volt. Pedig, hogy segítsen magán, vasolvasztással és mészégetéssel is foglalkozott. Nehezítette helyzetét, hogy Váralja község személyében versenytársat is kapott. Így szinte rákényszerült, a termelési költségek csökkentése érdekében, a rablógazdálkodásra; rossz fával és hiányosan ácsoltatott, melynek következtében halálos balesetet is okozott. Ezért a bányakormányzóság és az uradalom együttes erővel eltávolította 1809-ben a bérletből. Hasonlóképpen járt a bányászatot szintén szakszerűtlenül eszközlő község is. Jelentősebbé kezd válni a szénbányászat a vidéken, amikor a nagymányoki, váraljai és szászvári bányák 1817-ben a viszonylag tőkeerős Kolb-társaság bérletébe kerülnek. A társulás tagjai Kolb Ferenc budai és Kolb Ignác pesti szegkovácsok, Schmidt Károly mohácsi kereskedő és Gerseg Adalbert pesti suszter voltak. A társulat főképpen a szászvári bányát fejlesztette, a nagymányoki és a váraljai üzemeket elhanyagolta. A munkálatokhoz szabad, a hazai és a külföldi bányavidékekről toborzott, bányászokat alkalmaztak — tehát robotos jobbágyokat nem foglalkoztattak —, akik már szolgálati szabályok alapján végezték munkájukat. Az átlagos munkáslétszám 10 fő körül mozgott. A bizonytalan szerződés miatt, főképpen annak közeledő lejártakor, rablógazdálkodásra kényszerültek, ami 1828-ban a bérlet felmondását eredményezte az uradalom részéről. A társulat termelése az említett időszakban, azaz 13 év alatt 217 296 q, nyeresége pedig 203 625 frt volt." Bár a Kolb-féle társulat a váraljai és a nagymányoki bányákat elhanyagolta, az utóbbiban a bányaművelés mégis viszonylag jelentős lehetett, amit valamelyest bizonyítani igyekszik az, hogy az 1820-as anyakönyvekben a „szeneslegények" kifejezés eléggé sűrűn fordul elő, ami a bányában dolgozók viszonylag magas számáról tanúskodik.

20 A 20-as években azonban Nagymányokon a szénbányászat nem a liasz-korú kőszénben, hanem a határ déli részén levő Vadvíz pusztán, az ún. Farkas árokban folyt, hol csak gyengeminőségű szenet találtak. Hogy miért ezt a rosszminőségű szenet bányászták, annak magyarázatát a kor oányászati technikájának alacsony színvonala és nem utolsó sorban a bérletek bizonytalan volta és az Északi-Mecsek rossz természeti viszonyai adják. Az említett időszakban a bányászatra a külszíni fejtés volt a jellemzé. A szenet a természetes kibúvások helyén kotrással termelték ki. Ez jellemezte a Farkas árokban folyó bányászatot is, melyre ebből fakadóan a rablógazdálkodás volt a jellemző. Amint egy szénkibúvást lefejtettek, kikotortak, a vállalkozók odébb álltak, és más kotrásra alkalmas helyet kerestek maguknak. Nagyobb tőkebefektetésre, melyet a mélyművelés megkívánt volna, nem voltak hajlandók, vagy éppenséggel nem rendelkeztek a megfelelő tőkével. A termelt szenet Nagymányokon, a rossz közlekedési viszonyok, a szénpiac szűk volta miatt, az ún. Wagner-féle vendéglő udvarán tárolták, és helyben próbálták értékesíteni.

21 A 30-as, 40-es években a megélénkülő kapitalista fejlődés hatására az ipar piaca valamelyest kiszélesült, mely éreztette hatását a kőszénbányászatban is. A 40-es években a dunai gőzhajózás szénszükségletének egy részét a nagy172