Tanulmányok Tolna megye történetéből 2. (Szekszárd, 1969)

Szilágyi Mihály. A Tolna megyei kereskedelem története 1848-1914-ig • 267

kereskedőkön a helypénzt bevasalták. Az 1837. évi június hó 21-én 1653 sz. alatt kiadott megyei helypénztarifa megengedte az uradalmaknak, hogy országos és hetivásárok napján a partra tett áruk után helypénzt szedjenek. Ennyivel sem érték be, hanem az uradalmi levéltárakban őrzött régi királyi oklevelekre hivatkozva a mindennapi helypénzszedés jogára hivatkoztak. „Még fennáll a donatió regia s ezzel kapcsolatban levő úri jogok szentségét biztosító III. k. I. részének 9 és 24 Czikke." A vásári helyfoglalás ugyanolyan szenvedélyes vitákat váltott ki a század második felében, mint a korábbi időkben.

78 Heves torzsalkodás folyik a céhek és rajtuk kívülálló iparosok között is. A székesfehérvári céheknek több mint száz éven keresztül kedvelt piaca volt a Dombóvár és Tamási közti terület. A helybeli iparosság erősödésével azonban feszültté vált a helyzet, különösen azáltal, hogy közigazgatásunk a helyi kereskedőket és az árusítással foglalkozó iparosokat előnyben részesítette a vásári helyfoglalásban. Az „idegenek" mellőzése természetesen nem maradt szó nélkül. A székesfehérvári céhek bepanaszolják a dombóvári járás főbíráját a Helytartótanácsnál, mivel az „a vásári jogok és törvények mellőzésével egy tamási iparosnak adott elsőségi jogot Dombóváron". Tolna vármegye hivatalnokai sehogysem akadtak olyan törvényre, amely az érintett ügyre vonatkozóan „keletkezett volna, hanem igen is régi gyakorlat az minden országos vásári joggal felruházott községekben, hogy a kereskedők, iparosok — a sátor áruhely kijelölése körül — mindenkor a helybeliek elsők, utána a megyebeli közelebb levő községbeliek, és úgy ezek után a vidék megyebeliek szoktak rendeztetni."

19 A Helytartótanács állásfoglalásából is megfigyelhető, hogy közeleg a céheket feloszlató 1872. évi VIII. törvénycikk kibocsátása. A fehérváriak és Tolna megyeiek vitáját azzal zárta le, hogy a dombóvári járás főszolgabírójának intézkedéseit „fenntartandónak" minősítette, mivel az „régi szokáson alapul" és a fehérváriak panaszát „visszautasítandónak" találta." A házalókereskedelem. A termékek áruvá válásának kezdete óta a kisárutermeléshez hasonlóan a házalókereskedés minden eddigi termelési módban létezett. A szocialista kereskedelmi hálózat kiépítésének időszakában már eltűnik a házalás kategóriája, helyette mozgóárusításnak nevezzük az élelmiszerek és a kisértékű háztartási iparcikkek házhozszállítását. A fiatalabb korosztály nem ismeri a házalást, az idősebbek szemében pedig ez a kifejezés a kereskedelem elavult figurájára emlékeztet. A mai mozgóárusítás esztétikailag sokkal különb, mintsem, hogy a kéteshírű házalással azanosíthatnók, ám lényegében ugyanazt a szerepet töltötte be a hátizsákos házaló, mint a triciklis mozgóárus. Mindkettő a lakásán keresi fel a fogyasztót, hogy áruját megvételre kínálja. Az áruszállítás módja és a szabott árak nem homályosíthatják el a mozgókereskedelem eredetét és lényegét. Korszerű házhozszállítás és szabott ár ugyanis a szocialista kereskedelem kialakulása előtt is létezett hazánkban, tehát nem a fuvareszközökben és nem az alkudozási lehetőségekben kell a mozgókereskedelem lényegét keresni. Az elemzett korszakunk elején: 1852-ben, a szeptember 4-iki pátens szabályozza a házalást, és félévszázad múlva a 109.482/1907. számú K. M. ren294