Tanulmányok Tolna megye történetéből 2. (Szekszárd, 1969)
Szilágyi Mihály. A Tolna megyei kereskedelem története 1848-1914-ig • 267
A tízezer lakosra jutó vásárok száma kerületenként jelentősen eltér. K hányadosok összefüggésbe hozhatók a fejlettebb kereskedelmi formával, a bolthálózattal. Az egyes kerületek vásárainak száma és az ott betelepült adófizető kereskedők száma közlött fordított arányosság áll fenn. Mennél több a vásár, annál gyérebb a bolthálózat, és fordítva. A kapcsolat jellemzésére szolgál a „Boltos kereskedelem'" címszó alatt szereplő tábla, amely a tízezer lakosra jutó vásárok és kereskedő 1850. évi adatát tartalmazza. Ezen a helyen csak arra a megállapításra szorítkozom, hogy a Hegyhát és attól nyugatra fekvő területeken a gyér bolthálózat még tág teret nyújt a vásározásnak. A mezőgazdaságban átmenetileg beálló termésnövekedésak a parasztok kínálata* fokozta, a községek ennek hatására országos és hetivásárok engedélyeztetéséért folyamodnak. 73 A soproni kereskedelmi és iparkamara többnyire ellenzi a vásárok szaporítását, de a kereskedelmi miniszter a megye nyugati körzeteiben néhány községnek, így Nagykónyi, Döbrököz, Regöly, Gyönk és Mucsi részére évi 2—4 vásárt engedélyez. A vásárok évközi megoszlásának elemzésénél kiderül, hogy az év öt hónapjában — április, május, június, szeptember és november — tartják meg a vásárok 60 százalékát, míg a fennmaradó hét hónapban 40 százaléknak megfelelő 47 vásárt. Legkevesebbet tartanak február, október és december hónapokban, viszont legtöbb vásárral áprilisban, szeptemberben és novemberben találkozunk. Az országos vásárok és heti piacok árukínálata a nyerstermények és élelmiszerek körében megegyezik, de az iparcikkek döntően a vásárokon kerülnek forgalomba. Ez azzal indokolható, hogy vásárt az olyan települések is tartottak, amelyekben a hetipiac még hiányzik, viszont a jelentősebb helységekben, mint pl. a mezővárosokban, a bolti kereskedelem is jelen volt, így a sátorban, fabódéban, vagy földre* rakott iparcikkek árusításának nem volt létjogosultsága. A hetipiacokon az élelmiszerek és takarmányok mellett legfeljebb a fa- és cserépedények, bográcsok és teknők bírtak jelentőséggel. A piactéri helypénzek csak egyharmadát teszik ki az országos vásárokon érvényesített tarifáknak, ez is tükrözi, hogy az emberek jóval kisebb csoportja találkozott a heti piacotkon. Az 1855. évi június hó 1-én hatályba léptetett Tolna megyei helypénzjegyzék az országos vásárokon 62 tételt sorolt fel. 74 A felkínált áru fajtájától, a sátor, a bódé vagy az asztal hosszától, az áru tömegétől függően változtak a díjtételek. Míg a kereskedők a négy méternél hosszabb deszka bódé felállítása után 24 krajcár lefizetésére voltak kötelezve, addig a „gyolcsostót hátasteherrel" és a szegárus csak 1 krajcár helypénzt fizetett. A rendkívül csekély forgalmat bonyolító és gyalog közlekedő üveges, a gyümölcs és hagymaárus, az egy kosár áruval megjelenő pék és kalácsos csak félkrajcárt fizetett a helypénzszedőnek. Az országos vásárainkon megjelenő sokféle iparos mellett a következő kereskedelmi szakmák voltak képviselve: fűszeres, vasárus, fésűs, gombkereskedő, kapcás, kesztyűs, gotsei' 3 , szappanos, gyolcsostót, gyümölcs-, hagyma-, kalács-, kenyér- és süteményárus, só-, sajt- és vajárus, faszerszámárus, szőrtarisznyaés pokrócárus, hátas zsidó'", sáfrányos és szegárus. A helypénzszedés bevételei a vásárjog bérlőket illették meg, ezért nem meglepő, hogy a bérlők a tarifák felmelését sürgették. A múlt század végére már kétszeresére emelkedik az 1855-ben megállapított helypénz. A Duna-menti uradalmak is jogot formáltak a helypénzszedéshez, és a parton kikötő hajós 293
