Tanulmányok Tolna megye történetéből 2. (Szekszárd, 1969)

Bánkúti Imre: Tolna megye a Rákóczi-szabadságharcban • 87

A vár jelentőségével azonban nemcsak a császári tábornokok, hanem Bottyán is tisztában volt (ő irányította a kuruc csapatok harcát). A császáriak terve az volt, hogy a két tábornok: az Erdélyből Budára érkezett Rabutin és a nyugat felől közeledő Stahremberg egyesül, s úgy vonulnak Simontornya ellen. Botytyán ezzel a tervvel a hagyományos kuruc harcmódot állította szembe. Állandóan zaklatta, csípdeste a császári sereget, de nyílt ütközetbe nem bocsátkozott. A falvak lakosságát utasította, hogy az élelmet és takarmányt rejtse vagy pusztítsa el, s hagyja pusztán házait. Ugyanakkor biztosította a simontornyai őrséget, hogy segítséget fog nekik nyújtani, Horváth Ferencet pedig karóbahúzással fenyegette meg, ha feladja a várat. Az egyesült, de meglehetősen nélkülöző és elgyötört császári sereg 1707 február második felében Simontornya alá vonult. Bízott abban, hogy — tüzérség is lévén vele — a befagyott mocsarak nem képeznek akadályt előtte. Követet küldött a várba, de azt tömlőére vetette az őrség, majd az ostromot is visszaverte. Rabutin 70 ember elvesztése után, „hosszú orral" Csobánc felé vonult el, útközben széltében pusztítva, rabolva, égetve.

297 Bercsényi arra utasította Károlyit, hogy a Dunán át, Paks és Bottyánvára felől igyekezzék segítséget nyújtani az ostromlottaknak. A tervből azonban nem lett semmi.

298 Nemcsak Simontornyánál, hanem egész Dunántúlon a kuruc csapatok győzedelmeskedtek s meghiúsították a császári hadvezetés eredeti elképzeléseit. Ezt a győzelmet annál nagyobbra kell értékelnünk, minél inkább tisztában vagyunk azzal, hogy a szabadságharc 1707-ben milyen súlyos ellátási, gazdasági, politikai és társadalmi problémákkal küzködött.

299 Nem kétséges, hogy a győzelem nagyban megnövelte a vitézlő rendnek az önbizalmát, s az ellátatlanság miatti sok panasz 1707-ben határozott hangot kap. Bercsényi igyekszik is segíteni a bajokon. 1707. április 7-én „az magyar haza szabadságáért Dunántúl vitézkedő hadi tiszt uraiméknak" azt írja, hogy „az mundér eránt már provideáltam (gondoskodtam) Isten kegyelmébül annyira, hogy abban senkinek fogyatkozása nem leszen, tétéiül fogva talpig. Az szénák, abraknak szűk voltát majd Isten az jó mezővel felváltja, az kenyere nem fogy el kegyelmeteknek újig, csak az kémélésben és rendes rendtartásban hátra ne hagyja kegyelmetek." A hónap végén 40 000 frt. rézpénzt s valami ezüstpénzt, posztót, kordovánt, sót utalt ki a dunántúli hadaknak, s külön mustramestert küldött át a katonaság fizetésére.

300 A problémák végleges megoldását azonban Bercsényi szerint az ónodi gyűlésnek kellett elvégeznie, ahová nemcsak a dunántúli megyék követeit, hanem a vitézlő rend képviselőit is meghívták. Ismerjük a dunántúli katonaság beadványait, amelyeket az országgyűlésen tanácskozó rendek számára készítettek. Ezekből elénk tárul ennek a tulajdonképpen tragikus sorsú, a társadalomfejlődés könyörtelen logikája által halálra ítélt és jövőtelen társadalmi rétegnek a helyzete, nyomorúsága, és mégis hősi helytállása. Lehetetlen meghatódottság nélkül olvasni a fejedelemhez és a szövetkezett rendekhez 1707. május 6-án intézett beadványukat. Ebben leírják fizetetlenségüket, ellátatlanságukat, se ruhájuk, se fegyverük, se lovuk nincs, a rézpénz nem ér semmit, „sőt keservesen kell kinyilatkoztatnunk, hogy ezen monetának folyamotja miatt ónosabb egy pinzkuf árnak két s három pénz-érő jószága, mint halálával igaz magyarságát contestáló (bizonyító) egy igaz hazafiának vére."™ Ebben a megállapításban azonban tükröződik a rendi kiváltságok sáncai — ahová a katonáskodó réteg is törekedett — mögött élő nemesség szemléletének, a polgári rétegeket lenéző világnézetének a hatása is. 143